Mad Girl / SZÜNETEL:( /

19.fejezet

Minden ember életében van egy olyan pillanat, amikor az egész élete leforog a szeme előtt. Van aki csak depressziós és azon gondolkodik, hogy van-e értelme élni, és csak simán lepörög a szeme előtt az élete. Van aki érzi a halált és elgondolkodik rajta, hogy mik történtek vele. Van aki csak simán az életén gondolkodik, mert nincs jobb dolga. Van aki a halála előtti percekben tűnödik el, hogy tett-e valami jót az életében? Volt értelme megszületnie? És vagyok én.

-Akkor indulhatunk? - nyúlt a kezemért Máté, én pedig boldogan kulcsoltam össze az ujjainkat.
Ahogy kiléptünk az utcára, megcsapta az arcomat a hűvös szél. A fák már nagyban hullajtják le a leveleiket. Van pirosas, vöröses, zöldes, sárgás és barnás levél. A hideget eltekintve szeretem az őszt, főleg, ha végre a szerelmemmel lépkedhetek az avarban.
Még nem teljesen látszott a Csermely gimi épülete, de már kezdett kikandikálni a bézses, sötét barna iskolánk. Sosem hittem volna, hogy egyszer megszeretem a sulit és most, láss csodát! Megszerettem.
Máté hirtelen elengedte a kezemet és lehajolt megkötni a cipőfűzőjét az út szélén. Csak mosolyogva hátráltam egy pár lépést és már az úttest közepén álltam.
Még mindig mosolyogva figyeltem, hogy Máté, hogy bénázik a füzőjének a bekötésével, amikor hirtelen a szemem sarkából érzékeltem egy autó közeledését.
Nem volt sok időm felfogni a történteket. Az autó csak jött, Máté hirtelen felállt és elkezdett rohanni felém, de már késő volt.
Vajon Máté tudja, hogy mennyire szeretem? Mondtam neki elégszer? Na meg anyának, apának, a rokonaimnak? Vajon tudják, hogy bármit is csináltam azt sajnálom? Bianka tudja, hogy a testvéremként tekintek rá? Tudja a családja, hogy ők a második otthonom? Tudja Ervin, hogy sajnálom? Vajon, ha meghalok, akkor lesz, ki vigyázzon a szeretteimre?

-Jól van, nyugi - simítgatta Máté a karomat.
Egy autóbam lehettem. Egy nagyon kényelmetlen ágyon. Körülöttem valamilyen egyenruhát ruhát viselő férfiak, nem tudtam nagyon megnézni a ruhájukat, mert mindent kótyagosan láttam.
-Felébredt! - hallottam az egyik hangját.
Mindenki felém kapta a fejét, érződött az idegességük, de vajon mitől voltak idegesek? Elkezdtem gondolkodni, hogy hol lehetek, de hirtelen újra elnyelt a sötétség.

Egy csöndes fehér szobában ébredek.
Óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Megpróbálok a többi érzékszervemre hagyatkozni. Ismerős szag van. Talán az a jellegzetes kórház szag. Nem hallok semmit, csak valami szuszogás félét.
Megpróbálom újra kinyitni a szemem, de erősen belenyilal a fájdalom a fejembe. Felszisszenek és oda kapok a kezemmel. Hallom, hogy egy szék megnyikordul és valaki megfogja a másik kezemet.
-Felébredt! - hallok egy ismerős hangot. Újra megpróbálom kinyitni a szemem, de most valamennyire sikerül. Foltokat látok, meg egy elég rosszul kivehető alakot.
-Hol vagyok? - kérdeztem elhaló hangon, amikor már valamennyit látok.
-Ne erőltesd a beszédet - szól Máté.
-Egy kórházban vagyunk. Baleseted volt. Elütött egy autó, de nincs semmi komoly bajod.
-Mi van a fejemmel? - kérdezem, mert nem csak belül fáj, de még kívül is, meghát... Véres. Ahogy elvettem a fejemtől a kezem, látom, hogy piros színű vér van rajta.
-Agyrászkodásod van. Beütötted a fejed, ezért is véres. Összekellett varni a homlokodnál, de még néha csurdogál a vér - hallottam a hangját és éreztem, hogy valamivel megtörli az említett helyet.
Végre teljesen kitisztult a látásom és megláttam hol is vagyok.
A szoba fala nagyon halvány lila volt. Talán, ha egy árnyalat elválasztotta a fehértől. Nem volt valami nagy hely. Volt benne egy ágy, 4 szék az ablak előtt, egy komód az ágy mellett és egy kis asztalka a sarokban. A falon 2 kép volt valami növényről. Az egyik széken apa aludt, az ő szuszogását hallottam. Mellette egy szék, ahol anyának a kabátja és táskája volt, de anyát nem láttam sehol. Az ágyam mellett pedig egy széken Máté cuccai voltak, Máté pedig az ágy mellett állt és fogta a kezemet. Már csak az nem volt teljesen tiszta, hogy kerültem ide. Emlékszem, Máté bekötötte a cipőjét, én előre mentem, majd az út közepén mosolyogva megálltam. Aztán a következő jelenet tiszta sötét. Van valami, hogy Máté fut felém, ordít, de semmi.
-Mi történt? - kérdezem.
-Egy autós későn vett észre és elütött. Beverted a fejed - mesélte Máté.
-De... - akadtam meg. -Miért vagy itt?
-Hát... Tudod, szeretek lógni a suliból - mondta, mire felnevettem, ekkor apa egy óriásit horkantott. Már azt hittük, felébredt, de tovább aludt.
-Meg hát... - kulcsolta össze az ujjainkat. -A barátnőm mellett a helyem - puszilta meg a homlokomat, mire a pulcsiját megfogva, kicsit lejebb tessékeltem a száját. Vette az adást és megcsókolt.
-Mondtam már, hogy szeretlek? - néztem fel rá kábán.
-Mondtam már, hogy mindig is tudtam és mindig is viszonoztam? - kérdezett vissza, mire elnevettük magunkat.
  Még mindig szerelmes hangulatban voltunk, amikor anyám rontott be az ajtón egy hatalmas virágcsokorral. A hangzavarra apa is felébredt.
-Lin! - visította anya, amikor meglátta, hogy fent vagyok, és átadta, vagy inkább átdobta apának a csokrot és félrelökve Mátét, rohant hozzám.
-Jól vagy? - nézett rám sápadtan.
-Persze. Csak kicsit fáj a fejem, de semmi komoly - mondtam mosolyogva.
-Várj! Adok gyógyszert. Dr Szekeres adta, ha fájna a fejed - kezdett keresgélni és apa is odajött hozzám.
-Minden rendben? - kérdezte vigyorogva.
Nem tudtam elképzelni, hogy minek örül ennyire, de ő tudja...
-Mostmár igen - feleltem és a takaró alatt megszórítottam Máté kezét, mire válaszul elkezdte simogatni.
-Jut eszembe! - kapott a fejéhez anya. -Ervintől van - rakta a csokrot a komódra. -Nem tudott eljönni, de suli után első dolga lesz, hogy ide jön. Úgy tudom háromnegyed kettőig van, de vissza kell olyan negyed négy körül mennie, de egy órát biztos itt lesz - mosolygott rám anya, mire én csak halványan elfintorodtam.
-Mindjárt dél! Enned kell - kapkodott anya, amit nem tudtam szó nélkül hagyni.
-Anya! Jól vagyok. Minden oké. Nem kell ez a nagy sietség. Itt vagytok velem és az a lényeg - mondtam őszíntén és körbenéztem az itt lévőkön.
-Te nem tudod, hogy min mentünk keresztül! - háborodott fel anya. -Amikor Máté hívott, nem hittem el! Nem hittem el, hogy az én Linemmel valami történt. Sokkot kaptam és csapot-papot ott hagyva a suliban rohantam. Amikor ideértem, azt mondták, hogy agyrászkodást kaptál és egy elég erős altatót adtak, higy pihenhess. Szerinted mit éreztem??? - kezdett el sírni. -Roland! Jönnél? Kerítenünk kell Lindának valami ebédet - nézett apára elég akaratosan, mire apa feltápászkodott és kimentek.
Én csak kábán néztem Mátéra. Vajon ő mit érezhetett, hisz végig nézte. Mi van, ha azt hiszi, az ő hibája? Csak most nyert értelmet, hogy miért olyan vibrált Máté.
-Jól vagy? - néztem rá.
-Te kérdezed? Te vagy egy kórházi ágyban, tele szurkálva és még tőlem kérdezed? - hitetlenkedett.
-Te nézted végig a balesetet. Én csak éreztem, de nem sokat - néztem rá szomorúan.
Mátét mintha arcon csapták volna. Láttam magam előtt, amint elöntik az emlékek. Hirtelen elkezdte kapkodni a levegőt és leült egy székre, mert félő volt, hogy elájul.
-Máté! - szólongattam. -Máté. Nyugi. Nem a te hibád.
-Hogyne lenne?? Én néztem végig! Én nem vettem észre időben az autót! Én nem rohantam eléggé. Miért nem velem történt mindez?? - roskadt teljesen össze.
-Máté... - szólítottam meg, de belém folytotta a szót.
-Ott álltál az autó meg szinte már elért. Te csak rémülve, kábán nézed. Én órdítozok, rohanok. Pár rohadt másodpercen múlt!! Az autó elért. A sofőr satufékez, te meg összesel. Szerinted mit éreztem? - kérdezte, de nem várta meg a válaszom. -Legszívesebben egyszerre nyírtam volna ki a sofőrt és magamat. Egyből az ölembe vettem a fejed és csak a csurgó vért néztem. Totál lefagytam. A sofőr hívta a mentőket, útközben meg valamennyire kitisztult a látásom, főleg, mert adtak valamit, hogy nyugodjak le. Ott  hívtam a szüleidet. Folyamatosan kérdezgették, hogy mi volt? Hogy történt? Kihallatszott a hangjukból a rémület... - mondta szomorúan.
Csak elkeseredetten néztem rá. Nem is gondoltam bele, hogy szegény végignézte. Ott volt tehetetlenül... Ó, Istenem!
-Sajnálom, hogy ezt megkellett élned - motyogtam elhaló hangon.
-Sajnálom, hogy lassú voltam - nézett rám és, mintha csak beleláttam volna a fejébe. Már láttam magam előtt, hogy mivel akarja kínozni magát, hogy gyorsabb legyen, meg az ilyen helyzetekben toppon legyen.
-Máté! - simítottam meg az arcát. -Ez nem a te hibád. Erről nem tehet senki sem.
-A fenét nem! - csattant fel. -Nem kellett volna hagynom, hogy kétejekben élj! Elkellett volna mondanom, hogy szeretlek és nem szabadott volna hagynom, hogy összegyere Ervinnel! Gyorsabbnak kellett volna lennem... - rökönyödött meg és rájöttem, hogy nem feltétlenül a mozgására gondol, hanem mindenre. A tetteire...
Épp mondtam volna még valamit, amikor Ervin rontott be.
-Lin! - rohant oda hozzám és megcsókolt. Totál lefagytam, ezért nem is nagyon viszonoztam. -Elkéreckedtem és most itt vagyok! - mutatott gyözelem ittasan magára.
-Jól vagy? Mi történt? - kezdett el kérdezősködni, de nem is figyeltem rá, mert Máté felvette a holmiját és az ajtó felé sétált. Érezhette, hogy nézem, ezért visszafordult és egy szomorú mosolyt küldött felém, majd elment.