Mad Girl / SZÜNETEL:( /

38.fejezet

Ahogy a szemébe néztem annyi mindent akartam neki mondani, de egy szó sem jött ki a torkomból, mert elvesztem abban a gyönyörű szempárban.
Csak mosolyogva egymás szemébe néztünk, majd kezdett lehervadni a mosoly az arcunkról és felváltotta a komorság, ahogy érzékeltük, hogy míg az előbb volt vagy 1 lépés távolság közöttünk, ami már alapból kevés, de jelen pillanatban a cipője orra az én cipőmet surolta.
Jobbnak láttam, ha a cipőmet bámulom, de Máté nem hagyta, mert az államhoz nyúlva felemelte a fejem, hogy szemkontaktust teremtsen. Szerettem volna lehajtani a fejem, de ahogy a szemébe néztem, már nem érdekelt senki, csak ő. És úgy éreztem, hogy ezt most tisztáznom kell vele, mert még késő lesz.
-Máté... - kezdtem, de közbe szakított.
-Már elakartam mondani, mert ez nem mehet így tovább... Az van, hogy én... - kezdte, de nem folytatta tovább, mert anya billeget a sarkán arra várva, hogy beszéljünk.
Elszakítottuk a tekintetünket egymásról és anyának szenteltük a figyelmünket.
-Tudom, hogy rosszkor jövök, de már ketten itt vannak. Az egyik nővel tudtam beszélni, de a másik a "szervezővel" akar személyesen beszélni.
-Ohh.. Oké, akkor megyek is - mondtam csalódottan és még egy utolsó pillantást vetettem Mátéra, aki pókerarccal figyelt. Azt hiszem az utolsó esélyünk is elszállt.
Kábultan vezetett anya egy lányhoz. Akit ismerek. Tesszához!
-Szia... Hát te? - néztem rá érdeklődve.
-Balázs elkotyogta magát és gondoltam megnéznélek - felelte természetesen.
-Oké. Az tök jó - mosolyodtam el kábán.
Ahogy már érzem a mentolos leheletét... És tudom, hogy akarom. Hogy szükségem van rá. Szeretem ezt a mogyoró barna szemű srácot, aki csak egy mosolyával az egész napomra ad elég erőt.
-Nagyon elkalandoztál - jegyezte meg hirtelen Tessza.
-Ne haragudj! Mit is mondtál?
-Hogy az előadás után elmehetnénk egyet beszélgetni. Szeretném tudni, hogy mégis, hogy tudtad Balázst így megváltoztatni.
-Rendben. Szívesen mesélek, de ez nem annyira az én érdemem - szabadkoztam.
-Évi nem ezt mesélte - mosolyodott el.
-Ó - esett le. -Az más.
-Akkor nem baj, ha megvárlak? Csak, mert ha van más dolgod...
Más dolgom? Hm...
-Hát... Önsajnálatot terveztem, de mehetünk - mosolyodtam el fáradtan.
-Minden oké? - vizslatott.
-Csak izgulok, hogy mégis mi sül ki ebből.
-Már vannak vagy 20-an. Tehát érdeklödő az van - nézett körbe.
-Tudod - jutott eszembe. -Ha gondolod te is tarthatsz előadást. Ez a bántalmazott nőkért van. Lehet, hogy te nem fizikailag, de lelkileg bántalmazva vagy a tudattal, miszerint... Tehát érted - magyaráztam, mert mégsem mondhattam ki, hogy nem lehet babája...
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne...
-Oké! Megértem. Bocsánat, hogy felhoztam.
-Nem, csak... Most foglalkozz az érdeklődőkkel. Ha akarod, akkor majd későbbi találkozókon elmondom, de most szóljon ez az egész a komoly érdeklődőkről.
-Igazad van - mosolyodtam el. -Viszont hogyhogy beszéltél Évivel? - kérdeztem, mire a lánynak pirosba borult az arca.
-Balázs felhívott magukhoz egy kicsit és akkor találkoztam Évivel... Velem mindig rendes volt Balázs az eset után, de csak velem. Ezért lepődtem meg, hogy még másokkal olyan bunkó volt, de aztán jöttél te és minden jó lett újra vele kapcsolatban.
-Szereted? - csúszott ki a számon, de egyből megbántam, mert Tessza arca eltorzult.
-Én ezt nem így mondanám. Régen mindig is tetszett, de aztán undorodtam tőle. Most meg... Olyan semleges, bár amióta mindenkivel rendesebb, mintha boldogabb lenne, vagy talán felszabadultabb... Nem is tudom... Régen nem hívott volna fel magukhoz, én meg biztosan nemet mondtam volna. Most meg... Azt hiszem már nem gyűlölöm, de sosem tudnám szeretni. Tudom, hogy igazából nem is az ő hibája. Inkább ez egy ilyen közös hiba, de... Fáj - nézett rám szomorúan. -Én büntetem magam azóta eleget, de azt veszem észre, hogy van egy kis lelkiismeret furdalása, de ennyi. Próbálkozik, de őt nem az a tudat tette tönkre, hogy a babánk meghalt, hanem, hogy nekem nem lehet már gyerekem. Felsem fogta, hogy egy apró élet meghalt bennem...
Erre nem tudtam mit mondani. Ehhez képest az én problémám Mátéval semmi.
Elé léptem és óvatosan megöleltem. Az ilyenre nem lehet semmit sem mondani, tanácsolni. Lehet azt mondani, hogy jobb lesz, de ez nem lesz jobb soha. Rajta múlik, hogy ez a fájdalom ekkora marad, vagy nőni fog-e. Ezt csak ő tudja, de kisebb már nem nagyon lesz.
-Lassan kezdened kéne - tolt el magától.
-Tudom - bólintottam és körbe nézek egy sóhaj kíséretében az itt lévőkön. Tessza mellettem sétál és zihálva veszi a levegőt. Láthatólag ő is izgul, vagy esetleg fura neki, hogy egy idegen társaságában kapott őszinteségi rohamot. De néha jobb egy ismeretlennek kiönteni a szíved.
Anyu azzal nagyjából 20 nővel beszélget, mert Natiék a székeket rendezik körbe, így anya ide-oda kapkodja a fejét. Elnézek középre, ahol Peti mutatja a fogásokat Ervinnek, akinek elég jól megy, hisz sportoló. Mellettük Áron és Bia vitázik, bár ez már eléggé megszokott azoknak, akik ismerik őket. Valószínűleg megint valami apróságon vesztek össze. Állítólag egyiket sem érdekli a másik, de mindenen tudnak vitázni. Amíg ők idegesen ordibálnak, addig a kívülállóknak mindig vicces, épp ezért nézi őket Máté szórakozottan. Próbálja visszatartani a nevetését, de a szeme sarkában apró nevető ráncok jelennek meg.
Kicsit felemelem a hangom és megszólalok:
-Ha mindenki készen van, akkor akár le is ülhetnénk és kezdhetnénk.
Mindenki abbahaggya, amit jelenleg csinál és felém néz, amitől enyhe pír szökik az arcomra.
-Ez egy szuper ötlet! - tapsok Nati. -Előbb beszélgessünk és, ha megvan a bizalom, akkor a fiúkkal lehet fogásokat tanulni - néz körbe és csak sugárzik belőle a jó indulat és az örom.
Mindenki helyet foglal kivéve anya, Máté, Áron, Peti és Ervin. Az utóbbi 2 még mindig a fogásokat gyakorolják, de az előbbi 3 a közelünkben marad és figyel minket.
-Tehát - áll fel Nati. -Köszöntünk mindenkit! Én Nati vagyok A Bántalmazott nőkért! alapítvány vezetője. Itt elsősorban szeretnénk mindenkit megismerni. Én személy szerint fontosnak tartom, hogy mindenki tegeződjön, persze csak akkor, ha ez nem probléma. De nem is húzom tovább a szót! Szeretném bemutatni az ötletadót és a megvalósítót, Lindát - biccent felém egy aprót és leül, én meg felállok. Izzad a tenyerem és érzem, hogy mindjárt elájulok izgalmamban, amikor egy kéz szórítja meg az enyémet. Érdeklőve megfordulok és Mátéval találom szemben magam, aki bíztatóan rám mosolyog és még akkor sem engedi el a kezemet, amikor már felálltam, így ő ott áll mögöttem. A kezemet fogva. :)
-Akkor - köszörülöm meg a torkom -Én Linda vagyok, akinek ez az egész ötlete támadt, de az itt lévők nélkül sosem sikerült volna - szorítom meg Máté kezét. -Mindenki átesik vagy lelki vagy fizikai bántalmazáson. Cikizik az iskolában, mert éppen nem olyan alkat, vagy rosszabb tanuló, esetleg csak szimplán elítélik és meg sem próbálják megismerni. És ott van a fizikai bántalmazás. Szülői verések, amik már túl lépnek a megengedettnél, erőszakoskodás vagy esetleg megerőszakolás. Engem majdnem megerőszakolt a tanárom, de szerencsére az egyik osztálytársam közbe lépett éppen időben. De a barátnőm, Bia - biccentek az említett személy felé, aki csak lehajtotta a fejét és a kezét bámulta. -Sokkal rosszabbul járt, de ezt majd ő elmeséli. Amikor majdnem megtörtént velem úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, hogy bárki megtehetne velem bármit, hisz egy védtelen lány vagyok, aki... - kerestem a szavakat. -Magányos - mondtam ki kerekperec, mire Máté elengedte a kezem én hülye meg ijedtemben utána kaptam, de addigra már hátrébb állt. Éreztem, hogy pár pillanat és kitör belőlem a sírás, de ezt nem tehettem.
-Már elnézést! - szólal meg hirtelen egy emós lány. -Azt, hogy magányos vagy, miközben éppen egy fiú kezét fogdosod, aki feltehetőleg a barátod, azt tekintve, hogy mennyire védelmezően állt melletted. Az lenne a kérdésem, hogy mégis miért nem volt ott, amikor majdnem megtörtént? Miért csak az osztálytársad volt ott és miért nem a barátod? Ha egyáltalán a barátod... - húzta össze a szemét. Oké. Ez a csaj nagyon nem szimpi. Oké, hogy emós és akkor minden bizonnyal a világ összes fájdalma az övé, de mi köze van a magán életemhez? Ez annál ezerszer bonyolultabb!
Már épp válaszolni akartam volna, amikor a segítség újra a hátam mögül érkezett.
-És mi van, ha a barátja vagyok esetleg? Szerinted nem átkozom magam folyamatosan, hogy rossz emberrel voltam akkor, amikor szüksége lett volna rám? Dehogynem! Minden egyes cseszett nap, de nem tudok mit tenni! Hülye voltam! Ezt is elcsesztem és akkor mi van? Azért vagyunk emberek, hogy hibázzunk még akkor is, ha ekkorát és, hogy pont min múlt... De szerinted nem kerestem meg azt a pszichopatát? Nem vertem szarrá, amiért ezt tette? De! Megtettem - fakadt ki Máté én meg pislogás nélkül meredek előre.
-És az erőszak mindent megold - mondja keserűen a lány. -Itt mindenkit bántalmaztak. Kit így, kit úgy, de per pillanat te is csak egy bántalmazó vagy.
-Máté nem a barátom! - szólalok meg hevesen, mire a csajszi kétkedve méreget. -Semmi közünk egymáshoz éppen ezért nem volt ott. Ha járnánk, akkor biztos ott lett volna, de mivel nem járunk, így pont, hogy azzal volt, akivel lennie kellett - mondom ki őszintén és inkább nem törődök Máté előbbi kirohanásával, bár biztos vagyok benne, ha ez tényleg megtörtént, akkor abban Áron is segített... -Szeretném folytatni minden más személyeskedés nélkül - pillantok mogorván Mátéra. -Tehát. Szeretném, ha mindenki mesélne egy kicsit magáról, hogy min ment keresztül, hogy végül itt kötött ki.
  Elképedve figyeltük az itt lévők történetetit. A legtöbbet megkönnyeztük. Volt, akit lelkileg bántottak. Olyannyira, hogy még mindig szorong, mert az iskolában folyamatosan kirekesztették, mert az édesanyja öltöztette minden márkás ruhába a látszatért. Elvesztette a nővérét, ezért az édesanyja teljesen megakarta változtatni, hogy jó körülmények között nőjjön fel. Kapott szülinapjára egy Mercedest és egyáltalán nem örült neki, mert lenézték csak, mert gazdagabb családból származik.
Én ezt annyira nem értem. Nem ő tehet róla, hogy jó módú családba születik. Ezért nem kell piszkálni. Azt, hogy mit ad rá az anyja.. Az is érthető. Meghalt a nővére. Az anyukája csak a legjobbat akarja neki. Még akkor is, ha azt hiszi, hogy ha mindent megvesz neki, akkor jó lesz...  És ott volt a depis emó története... Kiderült, hogy Dalmának hívják. Meg az is, hogy nagyon előítéletes vagyok. Csak azért, mert fekete cuccokat hord, a haját befestette feketére és 20 éves léttére egy Depression felírartú tetkó virít a jobb alkarján, az nem jogosít fel az ítélkezésre. Az ő története érintett meg leginkább mindenkit.
Az édesanyja meg a nevelőapja úgymond "pornó szárok" voltak a YouTube-on. Kilenc (!!!) éves korában megkérték, hogy vegye fel őket, mert már elég érett rá. Csak sírt és ellenkezett. Ekkor a nevelőapja megfenyegette, hogyha nem megy bele, akkor a következő videóban beszállhat melléjük csinálni. Felvette, közelített mindent megcsinált, amit kértek, de folyamatosan sírt. És a nevelőapja megverte, mert a felvétel folyamatosan rászkódik. Pár hónapra rá és körülbelül 15-20 ilyen felvétel után kettesben voltak a nevelőapjával otthon. Azt hallotta Dalma a pincéből, hogy valami összetörik. A nevelőapja törte össze az asztalt, mert sokat ivott. Amikor észrevette a nevelőapja, hirtelen elkapta és kikötözte az egyik székhez, majd levetkőztette meztelenre és jól végigmérte, meg fotózta. És igen. Ekkor még csak kilenc éves volt... Aztán pedig az a mocskos állat is elkezdett vetkőzni, majd mondanom sem kell, hogy mit csinált vele... Az anyja arra ért haza, hogy Dalma nagyon sír. Mindent elmesélt a lány, de az anyja csak annyit mondott, hogy itt van már az ideje, hogy összepakolja a cuccait és kirakta az utcára. Két teljes napon keresztül barangolt, amikor egy fiatal nő befogadta magukhoz. Mindössze másfél hónapig lakott náluk, mert annyira félt a nő férjétől, hogy már minden hülyeséget beképzelt. Persze nem mondta el a házaspárnak, hogy mi az oka a rettegésének. Csak várták, hogy elmúljon ez a félelem, de ez nem történt meg, ezért árvaházba dugták. Egészen 16 éves koráig rettegett a férfiaktól, tehát érthető, hogy lezbikus. Aztán már nem mutatta a félelmét a nyilvánosság előtt, de belül még mindig meg-megremegett egy olyan szituációnál. Amennyire tudja elkerüli az össze férfi nemű embert.
Az élete elmesélése után minden nő nemű ember a helységben a könnyeivel közködött, a fiúk pedig feszengtek. Erre semmit nem tudtunk mondani, hisz egy nyamvadt "sajnálom" itt nem elég. Hirtelen felálltam és hozzálépve szorosan átöleltem, ami eléggé megdöbbentette, de egy olyan 10 másodpercig hagyta, hogy öleljem, majd finoman eltolt magától.
Nem szólaltam meg, mert nem éreztem semmi elfogadhatót, helyette csak mélyen a szemébe néztem és megszorítottam a kezét. Tudatni akartam vele, hogy ez az egész azért jött létre, hogy ezeknek a nőknek tudjunk segíteni, hogy megbeszéljük a dolgokat, hogy tanítsunk nekik pár önvédelmi fogást. Azt akartam tudja, hogy mi bármiben itt vagyunk neki.

Másfél óra múlva már mindenki elment és egy páran mondták, hogy egy hét múlva biztos benéznek. Dalma azzal búcsúzott, hogy „Akkor egy hét múlva!", aminek borzalmasan örültem.
Még a székeket rendezgettük, amikor elkaptam Betti és Nati beszédfoszlányát:
-És még én hittem azt, hogy milyen nyomorult vagyok, mert 14 évesen megerőszakoltak. Ez mind semmi Dalmáéhoz képest - csuklott el a kislány hangja.
-Még bekell ugranom a boltba, ugye nem baj? - állt meg előttem Tessza, mire mosolyt erőltettem az arcomra és motyogtam egy "dehogy baj" félét.
Körbenzétem még utoljára a termen és megakadt a szemem Mátén. Háttal állt nekem és épp valamin nagyon röhögött Áronnal. Nevetés közben beletúrt a hajába, amitől egy apró sóhaj szaladt ki a számon. Áron észrevette, hogy őket figyelem így összevont szemöldökkel siklott át Máté válla felett a tekintete. Bénán intettem egyet és inkább megfordultam, mert tudtam, hogy ezt Máté is észreveszi és akkor megfordul, én meg nem tudok elmenni, mert a tekintete rabulejt.
-Hová is megyünk? - néztem Tesszára zavartan.
-Egy közeli boltba, lehet Rossman is csak, mert női dolgot kéne, hogy vegyek - tűrte a kilogó hajtincsét a füle mögé.