Mad Girl / SZÜNETEL:( /

37.fejezet

-De tényleg. Miért szakítottatok? - kérdezősködik apa, nekem meg beugrik...
„-Barbi... Hat hetes terhes.
Ahogy kimondja úgy érzem mindjárt elájulok. Ilyen nincs! Ez biztos hazugság! Nem lehet...
-Azért volt itt kedden, hogy beszéljük meg a kapcsolatunkat. Mondtam neki, hogy vége, mire... Megmutatta az ultrahang képet - húzza ki a fiókját és felém mutatja a képet. -Felelőtlen voltam, hogy ez megtörtént, de innentől kezdve nem szeretném elszúrni. Szeretnék jó apja lenni a babának, akire számíthat! - néz rám csillogó szemmel. "
-Roland! - szól közbe Szilvi. -Rosszul érinti, de amúgy is mit vársz? Most váltatok az anyjával. Ne siettesd! Idő, míg minden visszaáll.
Oké... Ezt tényleg Szilvi mondta? Csak hálásan rá mosolygok, hisz belelátott a fejembe.
-Persze... Elnézést - mentegetőzik apa.
-De meséljetek ti! Mi van veletek? - tereltem a szót.
-Jól megvagyunk. Most állunk ház választás előtt. Ugye eddig albérletben laktam, de úgy gondoljuk, hogy jobb lenne saját otthon és egy házra gondoltunk - mosolyog Szilvi.
-Ugye nem azért, mert gyereket akartok? - esik le hirtelen.
-Dehogy! - nevet apa. -Szilvinek van egy két éves vizslája, Balu. Sokkal jobb lenne neki magánházban.
-Ohhh - értem meg. -Már néztetek ki valamilyet?
-Hát. Van egy pár, de szeretnénk, ha te is eljönnél megnézni - néznek össze mosolyogva. Te jó ég! Ezek tényleg szerelmesek. Folyamatosan oldalról nézik egymást, az asztal alatt össze van kulcsolva a kezük...
-Mégis miért mennék?
-Mert szeretnénk, ha te is ott lennél, legalább néha. És kíváncsiak vagyunk a véleményedre, meg hogy milyen szobát szeretnél - magyarázza apa.
-Szeretnétek? Mindketten? - nézek vonakodva Szilvire.
-Igen - bólint Szilvi. -Szeretnék jól kijönni veled, persze édesanyád helyére sose pályáznék.
-Értem... Akkor, ha van időpont, akkor esetleg elnézek én is.
-Remek! - mosolygott apu.
Még beszélgettünk egy pár sablon témáról. Pl.: Miért pont vizsla? Miért szereti Szilvi ennyire a magyaros dolgokat? Aztán megkérdezte tőlem, hogy melyik a kedvenc kutyafajtám.
Kapásból vágtam rá, hogy spániel, mire apa köhécselt egy kicsit, de Szilvi érdeklődve kérdezte, hogy mit szeretek benne?
-Hát... - tünődtem. -Aranyosan tud örülni a gazdinak, bár ez minden kutyánál így van. Nagyon okos és imádnivaló. Szép a szőre és olyan puha - gondolkoztam, bár már rég nem ott voltam agyilag és ennek hangot is adtam. -Szeretem a barna fürtjeit, amik szinte mindig a szemébe lógnak. Szeretem még azt a csodás mogyoróbarna szemét, amiben egyből eltudok veszni. Szeretem, ha velem van, mert akkor biztonságban érzem magam és végre boldognak. Szeretem, amikor makacskodik csak azért, hogy nekem jó legyen. Tudom, hogy mindig számíthatok rá, még akkor is, ha már tulajdonképpen nincs velem. Lehet, hogy elvesztettem, de nyertem egy szuper barátot. És tudom, hogy ez is több, mint a semmi, de nekem nem elég... Nem tudom elviselni a tudatát annak, hogy nincs velem. Most ez nagyon önzőn hangzik, sőt az is vagyok, de tudom, hogy ami köztünk volt, annak még nincs vége! Egyszerűen nem lehet vége... - szipogtam. -Nem felejthet el! Nem, nem... Akkor sem... - kezdtem el sírni. Milyen jól tettem, hogy nem sminkeltem.
Mikor felnéztem, csak két megdöbbent felnőttel találtam szembe magam.
-Ööö... Szerintem ideje mennünk - pillantott apu az órájára. Megértem. Jó vagyok neki, ha unatkozik, vagy épp kiakar békíteni, de ha már nekem van bajom, akkor lepasszol anyunak.
  A kocsi út némán telt. Egyedül a szipogásomat lehetett hallani. Mikor hazaértünk, motyogtam egy "Örülök, hogy megismertelek"-et és felbaktattam a hatmadikra. Hihetetlen, hogy egy épületben lakunk...
Anyut a nappaliban találtam épp valami sorozatot nézett, amit eddig nem is tudtam, hogy néz, de nem nagyon kötötte le a figyelmét, mert ahogy beléptem, egyből kikapcsolta és a szétbőgött fejemnek szentelte minden figyelmét.
-Ennyire rossz volt? - horkan fel és szerintem örült neki, hogy "utálom" Szilviát.
-Ne-hem - szipogtam. -Szilvi nem olyan rossz, inkább olyan semmilyen...
-Akkor?
-Máté - sírtam el újra magam.
-Találkoztatok? - húzott le maga mellé a kanapéra.
-Nem, csha-ak... Eszembe jutott és annyira hiányzik - öleltem át.
-Kicsim! Nem sírhatsz mindig, amikor eszedbe jut - simított végig a hajamon anyu.
-Tudom, de... Anyira üres vagyok! - fakadtam ki. -Nem érzem teljesnek magam! Üres vagyok legbelül! Nem tudok önfeledten mosolyogni, miközben tudom, hogy ő már soha nem fog úgy rám mosolyogni! Mert az a mosoly már Barbit illeti...
-Életem... Egyszer minden a helyére kerül. Lehet, hogy... - kezdte finoman. -Lehet, hogy... Nem közös sors vár rátok...
Ahogy ezt kimondta, egyből eltorzult az arcom és elhúzódtam. Tudta, hogy most ezzel telibe talált és még, ha ezt így gondolja, akkor sem kellett volna kimondania. Nem szóltam semmit, csak kimentem a nappaliból, át a szobámba, hogy végre egyedül lehessek.