Mad Girl / SZÜNETEL:( /

29.fejezet

-Tehát meleg... - értelmezte Máté.
-Ezt most komolyan olyan nehéz elihinni? - mosolyodtam el.
-Bár így néhány dolog értelmet nyer... - tűnödött.
-Például?
-Például, hogy miért elégedett meg vele, hogy csak hébe-hóba legyetek együtt. Már nem azért, de ez nekem tuti nem lenne elég - mondta, mire mosolyogva az ölébe ültem és háttal neki dőltem.
-Ugye tudod, hogy cuki vagy? - néztem fel rá.
-Ha többször mondod, akkor még el is fogom hinni - nevetett és elkezdte simogatni a hátamat.  -Viszont - váltott komolyabbra. -Most mi legyen velünk?
-Jó kérdés... Nem tudom, hogy mikor akarja Ervin nyilvánosságra hozni, hogy meleg. Mert, ha előtte mondjuk el, akkor mindenkit az érdekelne  hogy így Ervinnel mi van meg minden...
-És, ha jól sejtem, akkor még ott van Bia, akinek most teljes mértékben a legjobb barátnőjére lesz szüksége, amikor kiderül, hogy Kornél a tanárunk - rakta a fejét a vállamra.
-Egyáltalán lesz olyan, hogy elmondhatjuk, hogy járunk? - kérdeztem szomorúan.
-Persze, hogy lesz - ölelt át és belepuszilt a nyakamba.
Nem akarok telhetetlen lenni, meg ilyesmi, de most komolyan! Mikor lehetünk végre együtt úgy igazából?
-Min gondolkodsz? - kérdezte mosolyogva.
-Semmin - feleltem zárkózottan. Tudom, hogy együtt vagyunk, de nem zúdíthatom rá minden bajomat.
-Tulajdonképpen azon, hogy holnap már suli - feleltem, hogy ne nézen rám kérdőn.
Még mindig nézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy igazat mondok-e, majd bólinott.

Az éjszaka nagyjából semmit sem aludtam. Foghatnám a sulira, de akkor hazudnék. Egész éjszaka azon agyaltam, hogy mikor jön el a mi időnk Mátéval? Mi mikor lehetünk már végre őszintén boldogak?
Így, mikor 6:25-kor megszólalt az ébresztőm, megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy reggel van.
Amikor kicsoszogtam a konyhába, akkor furán vettem tudomádul, hogy mindkét szülőm a konyhában tartozkodik.
-Mizu? - léptem be a konyhába.
-Jó reggelt - köszöntek a szüleim.
-Minden oké? - kérdeztem a hirtelen beállt kínos csendre utalva.
-Ezt mi is kérdezhetnénk tőled! - terelt anya. -Mennyit aludtál az este?
-Nem sokat... - húztam el a számat. -De nem is akarok zavarni - indultam volna a szobámba, amikor apa megállított.
-Tulajdonképpen beszélnünk kéne - nézett rám jelentőség teljesen. -Anyáddal átbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk - kezdte, mire elfehéredtem. Ha most bejelenti, hogy elköltözünk, akkor nekem végem.
-Elválunk - mondta ki anya a rettegett 8 betűs szót.
-Mi van? - kérdeztem és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.
-Tudod már egy ideje nem értjük meg egymást, és ez a welness hétvégi utolsó esély sem segített a helyzeten... - simított anya végig az arcomon.
-De... Az nem lehet! Ti sosem vitáztok! És... Szeretitek egymást! - kezdtek el folyni a könnyeim.
-Valóban előtted nem vitázunk, de alapból sem kommunikálunk túl sokat. Ez az előléptetés szinte minden időmet elveszi, és sajnos rátok már nincs időm - mondta szomorúan apa.
-De ez akkor sem megoldás! - csattantam fel. -Nem válhattok el...
-Tisztában vagyok vele, hogy ez nem jó példa egy korodbeli lánynak, de ez a kapcsolat már egyikünknek sem volt jó - mondta anya.
-De akkor mondjon fel apa! Vagy léptessék vissza... - próbáltam megoldást találni.
-Itt jön közbe a probléma... - sziszegte apa. -Az egyik titkárnővel eléggé közel kerültünk egymáshoz... - húzta el a száját, mire úgy éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéről.
-Most csak viccelsz? Te megcsalod anyát?! - emeltem fel a hangom.
Mostmár értem, hogy mitől vagyok ilyen. A szüleim tulajdonságait örököltem... Jobban mondva apáét.
-Kicsim! Nyugi, rosszabbul fogod fel, mint én - ölelt át anyu.
-Ez nem... Ehz ah-khor shem leh-het - bújtam hozzá.
-Így is ez lett volna a végeredmény... - suttogta anya.
-Nem! - kiáltottam fel. -Még megtudtátok volna oldani, ha apa nem csal meg! És nem hiszem el, hogy ezt a szokást tőle örököltem... - sírtam és kibontakoztam anya öleléséből, majd berohantam a szobámba.
-Lin! - jött utánnam apa. -Megbeszélhetnénk?
-Nem! - csuklott el a hangom. -Kitudtatok volna békülni, erre te megcsalod! - folytattam indulatosam.
-Figyelj! Annyit dolgozok és anyáddal alig beszélünk... De Szilviával egy csomó időt együtt töltünk és kialakult valami... - kezdte.
-Rohadtul nem érdekel a ribid neve! Nem teheted ezt anyával... Ő ezt nem érdemli meg!
-És Ervin megérdemelte? - horkant fel apa.
-Az egészen más! - keltem ki magamból.
-Mégis miért más? - kérdezte összeszűkült szemmel.
-Mert ő sem szeretett igazán! Sőt egyikünk sem szerette a másikat, tehát nem adtunk fel semmi fontosat.
-És te ezzel tisztában voltál régebben is, hogy ő nem szeret? - kérdezte mogorván. Touché.
-Nem... - húztam be a nyakam.
-Akkor meg ugyanott tartunk.
-Dehogy tartunk ugyanott! Te egy 13 évnyi házasságot teszel tönkre egy pár éjszakás kalandért! - kezdtem el hibáztatni. -És azzal nem is tőrődsz, hogy ezzel nem csak anyát teszed tönkre, de még engem is! Mintha nem lenne elég bajom, de ez most nagyon kellett! Mindent tönkre teszel! - borultam ki teljesen és egy hatalmas zokogás tőrt rám. -Tönkretetted a múlt hét szombatomat is! De neked az nem volt elég, helyette az életemet is tönkre kell, hogy tedd! - mentem neki, annyira amennyire lehetett.
Tudom, hogy szemtelen vagyok, de ezt akkor sem csinálhatja.
-Bocsánat, hogy megakadályoztam egy óvatlan lépést! Tudod, nem akartam, hogy bármi bajod essen! - kelt ki ő is magából, mire anya is bejött és próbált minket csitítani.
-Marhára bajom esett volna! Tudod, ő sosem akarna nekem rosszat. Ellenben veled, aki ezzel a lépéseddel elvesztetted a lányodat! - mondtam a képébe, mire már nem szólt többet, csak hosszan rám nézett.
-Mostmár hagyjátok abba! - mondta nekünk anya, de mi apával csak egymást bámultuk.
-Remélem, hogy csak a szerelem veszi el annyire az eszed, mert nem ilyennek neveltünk - nézett rám, majd kiment a szobámból.
Ahogy kiment a hirtelen jött düh elpárolgott és egy újabb keserves sírásba kezdtem.
-Nem lesz semmi baj! - ölelt át anya.
-Ha ahzt mohh-hondod, hogyh mhi khöhl-tözhünk ehl, akhor éhn... - kezdtem, de anya belém folytotta a szót.
-Nyugi, apád költözik el Szilviához - suttogta anyu.
-Hogy tudod ilyen könnyen kezelni? - kérdeztem csodálattal a szememben.
-Ilyen az élet. Mindig egy másik énedet tükrözöd a külvilágnak, mint amit valóban érzel - simított végig a hajamon.
-Szeretlek! És mindenben itt vagyok neked - töröltem meg a szemem.
-Köszönöm - mosolyodott el.