/KÉRÉSEK ZÁRVA!/ Anime Boy x Reader OneShots

【Bakugo x Deku】•Karácsony Éjszakája•

--Mei-Chan-- kérésére~
Remélem tetszik! ^^

Ha nem gond, akkor ezt most karácsonyiba írtam meg :) 

Karácsony. A szeretet ünnepe, mikor azokkal lehetünk, akiket a legjobban szeretünk. A kellemes, családi, meghitt hangulat, a sok mosoly, nevetések, egyszerűen leírhatatlan érzések mindenki számára.

De ilyenkor mit kezdjen egy szegény, összetört szív? Aki csak annyit tud tenni, hogy magányosan dobog, gazdája pedig próbálja túltenni magát a történteken?

Ez a mindig mosolygós fiú pont karácsony estéjén üldögél egyedül, a szobája ablakán ki-ki pillantgatva a szállingozó hópelyhek sokaságára.

"Hol lehet most Kacchan?"-Kérdi magától kitudja hányadszorra az este folyamán, de senki nem válaszolt neki.

-Izuku, szívem...-Nyitott be édesanyja a szobába, s mikor belépett fia sötét zugába, felkapcsolta a villanyt, mire Midoriya halkan nyögött fel. Ekkor vette észre a nő, hogy legkedvesebb családtagjának ki van sírva a szeme. Mégis úgy döntött, nem hozza fel ezt- A barátaid itt vannak, menjetek, a vásár hamarosan bezár.

A fiú halványan elmosolyodott, és bólintott egyet. Felállt az ágyáról és odalépett anyjához, s adott homlokára egy puszit-Hamarosan visszajövök.

-Deku!-Ugrott nyakába Uraraka, mikor meglátta zöld hajú barátját. Becenevétől kissé bekönnyezett, amit azzal próbált takarni,hogy az ünnepi díszek felé fordította fejét, mintha olyan érdekesek lennének azok számára.

"Kacchan..."-Be kellett harapnia alsó ajkát,hogy el ne sírja magát, s végül sikerült magára erőltetnie egy mosolyt, így visszafordult Iidához és Ochakohoz.-Mit nézünk meg előszőr?-Kérdezte.

A két barátja összenézett, majd Iida kis habozás után megszólalt: -Szerintem menjünk először a kürtöskalácsoshoz, rég ettem már olyat. Mit szóltok?

Egy rövid bólintás után elindultak a kívánt helyre. Elég sok ember volt ahhoz, hogy szalomozni kelljen hármójuknak a nagy tömegben, Izuku mégis észrevett valamit.

Egy percre muszáj volt megállnia,hogy be tudja azonosítani az ismerős, tüskés hajkoronát, mely szőke színben pompázott.

Akkor és ott, a szíve óriásit dobbant.

"Kacchan?!"

Smaragdzöld szemei, melyekben hirtelen könnyek gyülekeztek, tányérméretűek lettek. Lába autómatikusan indult volna a fiú felé, ám kezén hirtelen megérzett egy másikat.

-Baj van, Deku-kun? Sápadt vagy...-Nézett rá a mogyoróbarna hajú lány, mire a fiú rápillantott, s némán megrázta a fejét. Visszatartott lélegzettel fordította vissza fejét a szőke irányába, de ekkor már semmi sem volt ott. Mellkasába kisebb fájdalom keletkezett, csalódottság járta át az egész testát. "Csak halucináltam volna?"

-Jól vagyok. Mehetünk, Uraraka-san.-Nézett vissza a lányra, aki egy gyanús tekintet kíséretében bólintott egyet.

Fél óra telt el, mire mindannyian megették a vett finomságot, s bár jó volt a hangulat -ezt senki le nem tagadhatná-, Izukuban még mindig ott ült a szomorúság kis tövise, ami percenként sebezte meg a fiú szívét. A sötétség lassan belepte a várost, így elbúcsúztak egymástól a fiatalok, és a maguk útján haladtak tovább.

Izuku azonban még nem szeretett volna hazamenni, így sorban elkezdte nézegetni az ünnepi vásár kínálatatait. Hatalmas volt a hangzavar,de a fiú még így is meghallotta, ahogy egy ismeretlen hang az ő nevét kiálltja.

-Midoriya-san!-Az egyik boltos volt az, aki mosolyogva integetett a fiúnak. Boldogság szikrázoptt a szemében, ősz hóhajszálai kissé belelógtak tekintetébe, de az talán csak még kedvesebbé tette az idős bácsit. Jobb kezében egy kis cetlit szorongatott, amit rögtön átadott a fiúnka, mikor közelebb ment hozzá.-Egy fiú járt itt nálam, azt kérte,hogy ezt adjam át neked.

Midoriya megköszönte ezt a gesztust, majd elkezdte olvasgatni a cetlin szereplő betűket-"Gyere a hídhoz rögtön akkor, mikor megkaptad ezt a levelet."

Aláírás nem volt rajta, Izuku mégis remélte,hogy az a személy írta, akit szeretett. Felkapta a fejét, s rohhani kezdett a találkozó hely felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedte a lábait, hiába fázott a nagy hideg miatt.

Két perc múlva már ott állt. A kicsi, mégis hangulatos fahídon, amit most a Hold fénye ajándékozott meg világossággal. Gyenge szél fújt, ami enyhén vörössé tette Izuku arcát, a futás miatt pedig még mindig lihegett kissé, de ez sem gátolta meg abban, hogy megpillantsa Őt.

A szíve kihagyott egy ütemet, s érezte, hogy az egész teste forrósodni kezd. "Igen, ott van."-Alig mert hinni a szemének, melybe immáron örömkönnyek gyülekezdtek.

-Tch, ne sírj már, idióta Deku.-Morogta Katsuki, s közelebb lépett Midoriyához. Ökölbe szorította a kezeit, és mélyen lesütötte a tekintetét. Bűntadata volt, hiszen egyáltalán nem gondolta komolyan azokat, amiket legutóbb a fejéhez vágott Dekunak.

"-Nincs szükségem rád, te rohadék!

-Simán tudok nélküled élni!

-Nem kell nekem egy ilyen nyomorék, mint TE!"

Bakugo beharapta ajkait,hogy ne kezdjen el megint kiabálni. Egyedül voltak, így mindketten a csöndet hallgatták egészen addig, amíg a szőke szóra nem nyitotta a száját.

-Én...Saj-Ám nem tudta befejezni mondatát. Izuku szorosan körbefonta őt a derekánál, fejét pedig mellkasához rakta, így hallhatta,hogy szerelme szíve ugyanolyan ritmusban dobog, mint az övé.

A fiú pontosan tudta,hogy Katsuki mire gondolt. Már akkor meg volt győzödve arról, mikor egy pillanatra elkapta a vörös íriszek tekintetét, s belenézhetett.

Mélyen beszívta az illatát, s csak ennyit mondott:

-Szeretlek, Kacchan.

A szőke szíve óriásit dobbant, s ebben a pillanatban nagyon is hálás volt azért, hogy a fiú nem láthatta a teljesen piros arcát.

-Én is téged, Deku.