/KÉRÉSEK ZÁRVA!/ Anime Boy x Reader OneShots

【 Viktor x Reader】•Nem Fogom Hagyni!•

Csak álltam ott.

A pillanat, mikor végrehajtott egy tökéletes ugrást magával ragadó volt, mintha csak egy földre szállt angyalt kémlelhettem volna, ráadásul a megvílágítás is úgy vetült rá, hogy teljes fényárban ússzon. Vagyis korizzon.

Tudtam, hogy imádja ezt. Ha valaki nem ismeri, természetesen csupán azt hiszi, hogy az éppen odaillő szerepbe képzeli bele magát ez a platina hajú férfi, de nem. Az a könnyedség, az a bámulatosan làgy mosoly az arcán mind szívből jön.

Egyszer, mikor egy pillanatra elkapta a tekintetemet, a mosolya csak még szélesebb lett, majd kékes szemeivel kacsintott egyet felém, amitől halvány pír varázsolódott az arcomra, de nem vettem le tekintetemet róla.

Hálát adtam az életnek, amiért a férfi, akiért a szívem oly' hevesen dobog ilyen boldog lehet a munkája miatt, és annak is, hogy én ezt minden egyes alkalommal, ilyen közelről tekinthetem meg.

Aztán rájöttem, hogy...Az élet nem mindig igazságos.

[2 év múlva]

A Grand Prix döntő. Minden korcsolyázó legvadabb álmaiba tartozik, hogy ennek a hatalmas hírnévnek örvendő versenynek elnyerhesse az aranymedálját, s bár Viktor már elnyert hármat, még mindig kisfiús izgatottság sugárzik belőle, mikor körbenéz az egyáltalán nem szokványos méretű szadionban.

Egymás kezét fogjuk, és ekkor, mikor tekintetével körbenéz, egy hatalmasat sóhajt, amiből már tudom; stresszel. Hiszen hiába, ő is ember, és csak mert annyiszor megnyerte ezt a versenyt nem jelenti azt, hogy idén is meg fogja. De én tudom, hogy igen! Hiszen mégis csak őstehetség, és imádja ezt csinálni...

-Viktor?-Óvatosan ejtem ki a nevét, mintha attól félnék, hogy megijed a hangomtól. Rám pillant, és halvànyan elmosolyodik.

-Minden rendben van, Drága.-Néz mélyen a szemembe, de még így is látom a tekintetében azt az aligha észrevehető félelmet, melytől engem is elönt az aggodalom.

-Látom, hogy valami van. Ideges vagy?-Szorítom meg kicsit a kezét, de éppen annyira, hogy érezze; én itt vagyok, és számíthat rám.-Esetleg hozzak valamit az autómatából? Kávé, csoki?

-Nem. Amire szükségem van, az már itt van velem.-Közelebb hajol hozzám, mire felvonom a szemöldökömet.

-A korcsolyád?-Ettől elkuncogja magát.

-Nem, butus.-Megrázza a fejét-Te vagy az.-És ekkor mosolyogva ráhajol az ajkaimra.

Mintha csak egy elveszett puzzle darabkák lennének ajkaink, amik végre megleltél egymást. Tökéletesen illeszkedünk a másik gyengéd érintésébe, és Viktor egy pillanatra sem hagyja, hogy elhajoljak tőle, egészen addig ameddig ő azt nem akarja, hogy levegőhöz jussak. Behatolást kér nyelvével, melyet szemeimet lecsukva meg is adok neki, így egy fokkal intenzívebbé téve ezt az egész folyamatot. Egyik kezemet selymes hajába viszem, és gyengéden meghúzom azt, mire belemordul a csókba, de csak úgy, hogy én halhassam azt, és ez nekem nagyon is tetszik.

Aztán, miután elválunk csak nézünk egymás szemeibe, s Viktor még egyszer megismételné az előbbit, de a bemondó hangja ebben a pillanatban eltereli mindkettőnk figyelmét, különösen a barátomét.

-A verseny hamarosan kezdődik! Kérünk minden versenyzőt, hogy melegítsenek be, majd...

-Sok sikert.-Suttogom Viktor mellett állva, újból kissé megszorítva az ujjait, mire hozzám hajol, és egy gyors puszit ad a számra. Szívem szerint elmélyítettem volna, de tudtam, hogy sietnie kell, szóval hagytam, hogy ezután, és még egy szeretetteljes ölelkezés után megforduljon, és az öltözője felé haladjon.

•••

Nyugalom árad szét bennem, ahogyan látom a kiválasztott zenére táncolni. Még mindig alig merem elhinni, hogy tényleges képes ennyire összeolvadni a zenével, s a koreográfiájával egyaránt. Ajkaim halványan elnyílnak egymástól, szemeim pedig vadul csillogni kezdenek ahogyan végigfuttatom a szememet Viktoron. Teljesen nyugodt. Mindig ez van. A verseny előtt izgul, de ahogy a pályára lép, mintha ez az egész eltűnne.

Màr a második felénél vagyunk a zenének, amikor is látok Viktoron valamit. Mintha remegni kezdenének az ujjai, de innen nem látom tisztán sajnos. Ez fenntről nézve úgy látszik egyáltalán nem látszik, mivel a közönség ugyanolyan hangerővel visít, mint az ezelőtti percekben.

Összeráncolom a szemöldökömet. Mi történik? Viktor az előbb még teljesen jól volt, de most már a tekintetén is látszódik valami, amikor rám pillant. Kétségbeesés? Félelem? Mégis mi történt-

De nem tudom végigfuttatni a gondolataimat, mert egy hatalmas huppanás következtében Viktor a jégre kerül. Legszívesebben felsikítanék a rémülettől, mivel Viktornak teljesen másik szögben áll a bal bokája, mint amelyikben kellene lennie.

A zene elhalkul, ahogy a tömeg is. Minden további nélkül, ahogy látom hogy segítik feltápászkodno neki, előveszem a mobilomat és tárcsázom a menőket. A sírás szélén állok, de előtte nem omolhatok össze.

Mi történt veled, Viktor?

-Viktor!-Hallom meg Yuri vontatott hangját, ahogyan próbál közelebb húzódni a riporterek mögül a férfihoz. Vaku lattannak, szinte égetik a retinámat, és legszívesebben ráordítanék mindenkire, hogy maradjanak már el a fenekükön, vagy legalábbis ne zaklassák Viktort, de inkább mellé lépek, mikor lejönnek a jégről, és szorosan átfogom őt. Az illata, bár eddig mindig, most mégsem tud lenyugtatni engem, sokkal inkább még jobban tudatosítja bennem a tényt; Viktor Nikiforov, a szerelmem, balesetet szenvedett.

-Viktor!-Végre elég erőt tudok összeszedni ahhoz, hogy értelmes szavakat tudjak kipréselni magamból-Viktor! Figyelj rám!

A kétségbeesett, fájdalmas arcát látva mintha hallottam volna, ahogy a szívem kifacsarodik, majd ketté törik, de nem foglalkoztam vele, hiszen tudtam, hogy szüksége van rám.

-Figyelj! A mentősök nemsokára itt lesznek, de addig is, próbálj mélyeket lélegezni, rendben?-Mèlyen a szemébe néztem. Direkt nem mondtam neki, hogy nyugodjon meg. Hiszen ilyen helyzetben ki tudna?

Csupán szerencsétlenük bólint egyet, de látszik rajta, hogy nem igazán fogta fel azokat, amik elhagyták a számat.

Viktor...

•••

-Sajnálatos módon...-Köszörülte meg a doktor úr a torkát, majd kissé lesütötte a szemeimet.-Mr. Nikiforov lába szilánkosra tört, ami azt eredményezi, hogy a közeljövőben, de lehetséges, hogy soha többet nem szabad jégre lépnie.

A szobában megfagy a levegő.

Pár másodperc múlva érzem, hogy Viktor görcsösen szorítani kezdi az ujjaimat, mire ráemelem a tekintetemet. De hiba volt, ugyanis könnyáztatta szemeitől engem is a sírás kezdett kerülgetni.

Mikor az orvos elment, rögtön egy mély ölelésbe fontam a páromat, kinek kezei ekkor görcsösen kapaszkodni kezdtek a hátamba.

-Minden rendben lesz, Viktor...!-Suttogtam a nyakába, próbalva vígasztalni őt, bár tudtam, jelen pillanatban ez esélytelen-Meg fogjuk oldani! Ki fogunk találni valami megoldást, rendben?

Viktor nem mondott semmit sem. Megrázta a fejét, mire a szívem fájdalmasat dobbant.

-Nem...! Nem, Viktor! Nem adhatok fel, érted?-Kissé eltávolodtam tőle, ezeket a szavakat pedig ajkaira suttogtam, miközben szemeimet le nem vettem az övéiről.-Szeretlek..Meg fogjuk oldani.

Akármi is lesz, nem fogom hagyni, hogy feladd, Viktor Nikiforov...!