/KÉRÉSEK ZÁRVA!/ Anime Boy x Reader OneShots

【Toshinori Yagi x Reader】•Újból Hőssé Fogsz Válni•

DoraStk kérésére, hope you like it!💕

///

-Toshi!-Öt éves lehettem talán, amikor elkezdtem őt így becézni. Sosem mondta, hogy ez a név zavarná őt, de kétség sem fért hozzá, hogy legelőször mindenképpen kényelmetlen volt neki. Én viszont a zavartsága ellenére is folytattam a becézését, hiszen imádtam, amikor zavartan elfordult tőlem. Már akkor tetszett, bár ezt abban az időben még nem tudhattam.

///

-Ah, [Név]-chan!-Toshi vidám hangja szelte át az eget, ahogyan kezdett közeledni hozzám, villámgyors lépteivel.-Nézd, ez itt egy [K/Sz] bábú! Neked!-Nyújtotta felém a kis akcifigurát, amitől elkerekedtek a szemeim, és teljesen elámúlva néztem fel rá.

-Toshi-chaaan!-Visítottam fel, majd minden előzmény nélkül, ugrottam, s a karjaim közé zártam őt.

///

Álmok. Álmok, gyakran valóra válnak, ám mégis vannak olyan esetek, melyeknek sajnos darabokká kell törniük. Milliónyi kisebb szilánkká, amelyek feldolgozásakor, áthaladásakor újabb s újabb sebeket szerezhet az ember, ha nem figyel oda, hogy hova lép.

Emlékszem arra a napra, mikor Toshinorival megfogadtuk, hogy mi leszünk a következő legnagyobb hősök, akik majd mindenkit megvédenek. Csupán hét évesek lehettünk, de már akkor mindketten tudtuk a céljainkat, vágyainkat.

Épp az ágyamban feküdtem, a kis TV-met kapcsolgatva, várva hogy elkezdődjenek a hírek. A hírek, amelyekben újból s újból istenítik Toshinorit, a Béke Szimbólumát, az én gyerekkori barátomat, és a szerelmemet.

A szobám nem volt túl barátságos, ugyanis a hófehér falak s bútorok, mind-mind ridegséget és feszültséget árasztottak magukból. Ezért is nem szeretek itt lenni, de hát, nincs sok választásom.

Minden kórházi szoba ilyen, legalábbis szerintem.

-Jó reggelt, [Név].-Amikor benyit az orvos, muszáj mindig vagy lekapcsolnom, vagy szimplán lehalkítanom a TV-t. Ezalkalommal az utóbbi mellett döntök, mert semmiképpen sem szeretnék lemaradni arról a jelenetről, amit mindig lejátszanak. Hogy hogyan mentette meg Toshinori Yagi, vagyis All Might, az embereket, a Béke Szimbólumaként. -Hogy van ma reggel?

Biccentéssel köszönök a doktornak.-Köszönöm, megheletősen jól. A fejem fájt egy kissé, de az már elmúlt.

-Értem. Nos, egy gyors ellenőrzés után már magára is hagyom önt, ne aggódjon.

Hagyom, hogy a szokásos unott, vontatott ellenőrzéseket végigcsinálja rajtam, ami közben én csak a TV-t bámulom, hiszen sosem tudom megjegyezni, hogy mikor vannak pontosan a hírek, s nem akarok lemaradni róla.

-Rendben, ennyi lenne.-Mosolyog rám a negyevenes éveiben járó főorvos.-Később még mindenképpen benézek önhöz, rendben?

-Rendben.

Amikor kimegy, a tekintetem az erősen, s vastagon bekötözött lábamra téved. Három hete, amikor Toshinorival bevetésen voltunk, az egyik gonosztevőnek valami penge képessége volt.

///

-Toshi!-A riadt hangom összerezzentette őt. Az egyre közelebb levő arcán egy csipetnyi félelem, és aggódás keveréke látszik, természetesen ez mind csak a tekintetében. Kívül a szokásos mosolya van fent, ami a mindennapok 90%-ában rajta van.

A látószögembe egy ránézésre három méteres, pengeéles kard kerül, én pedig egy utolsó lökettel ellököm a férfit az útból. A lábaimba éles fájdalom nyilal, miközben lehunyom a szemeimet a szúró érzéstől, mely most hatalmába kerített.

-[Név]?-Toshi hangja kissé megremegett, ahogy kimondta a nevemet. Rá pillantok.

-Megleszek...Üsd szét a seggüket.-Mosolyodok el, habár az első szóban, amit kimondtam egyáltalán nem voltam biztos. Körülöttem lassan egy nagyobb tócsa keletkezik, saját véremből, az én látásom pedig egyre homályosabbá válik...

///

Halk kopogás hallatszódik az ajtómon. Mielőtt még beléphetne, a tulajdonos hangja csendül fel a szobám előtt, a felismeréstől pedig kellemes bizsergés fut végig rajtam.

-[Név], behemetek?

-Neked ezt meg sem kellene kérdezned, Toshi.-Szólok ki, aminek következtében az első számú hős már be is lép az ajtón.-Mizu?-Vigyorodok el kényszeredetten. Nem szeretem, amikor szomorúnak lát, mert akkor ő is az lesz, és én azt nagyon, de nagyon nem szeretem.

-Ne erőltesd.-Mutat az arcomra komoly érzelmekkel a sajátján. Nem mondok semmit sem, csupán lehajtom a fejemet. Nem szeretem látni, ha szomorú, és most az. El tudom mondani abból az egyetlen egy pillantásából is, amit az előbb nekem szegezett.-És ezt én kérdezhetném meg tőled.

-Én teljesen megvagyok. Bár az kár, hogy nem tudok többet lábatlankodni melletted.-Az erőltetett viccem nem ért célba, Toshi szája egy kicsit sem görbült feljebb, sőt, baljósan megrázta a fejét, miközben leült az ágyam melletti székre.

-Ne vicceld el. Jól tudom, hogy mit mondtak az orvosok.

Szomorúan elmosolyodok, érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyülekeznek, de nem akarom, hogy meglássa őket. Próbálom a hajammak eltakarni azokat.-Soha...S-Soha többet nem állhatok hősnek. Csak nézz rám, Toshi.

Nem mond semmit sem.

-Mit fogok csinálni ezután? Egész életemben erre hajtottam, erre most az álmom összetört...Milliónyi darabokra, és nem fogom tudni őket elérni újból.-Motyogom búsan, immár alig tudom visszatartani a sós cseppjeimet.

Toshinori ekkor, a vállamra teszi egyik kezét, majd olyan szorosan húz magához, hogy érezni tudom a szíve heves dobogását, és a szokásos, megnyugtató illatát. Mélyen beszívom, és utat engedek a könnyeimnek. Nem bírom tovább.

-Mindig lesz megoldás, [Név].-Suttogja a nyakamba.-Ne add fel. Itt leszek számodra, segíteni fogok neked, amiben csak lehet.

Belefúrom a vállaba a fejemet, miközben erősen szorítom magamhoz. Erőtlen hangom hallatán érzem, hogy megrezzen.-Nem...Az orvosok megmondták. Soha többet nem lehetek hős...

-Nem adhatod fel ilyen könnyen.-Kissé eltol magától, hogy a szemeimbe nézhessen. Két kezével közrefogja az arcomat, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.-Nem ilyennek ismerlek, [Név]. Segíteni fogok neked, és újból hős leszel. Nem szeretnék ezután ilyeneket hallani, rendben?

Bíztató hangjától halványan elmosolyodok, a szívem kisebb melegséggel telik meg, miközben alig láthatóan bólintok egyet.

-Toshi...Köszönöm, hogy itt vagy velem.

-Ez csak természetes.