'' Nem szabad félnünk elmenni mert mindaz, ami számít mindig velünk marad, még ha nem is akarjuk. ''
- Aztán mindig írj és hívj majd, jó? És küldj sok képet- ölelt magához sírva Antonella.
- Jajj, ne sírj, mert akkor én is fogok. Ígérem mindig hívlak titeket, és megígérem, hogy mindig küldök képeket- sírtam el magam.
Hülye hormonok. Mindig a sírás kerülget.
- Úgy szeretlek titeket- öleltem egyszerre át őket.
Annyira fognak hiányozni.
Ma van a napja, hogy utazok vissza Budapestre. Már napokkal ezelőtt összepakoltam a legfontosabb holmijaimat, amit magammal akarok majd vinni, persze a többit majd utánam küldik a lányok. Tegnap este mindenki átjött hozzám elbúcsúzni. Szó szerint mindenki, annyian voltunk, hogy alig fértünk el a lakásomban.
Még egyszer szorosan magamhoz szorítottam őket, majd utolsókat intve felkaptam táskáimat, és elindultam becsekkolni. Nem mertem hátra nézni, mert féltem, hogy akkor nem tudnék elmenni.
- Mi is szeretünk- hallottam kiabálásukat, ami mosolygásra késztetett.
Batyuimat leadtam, majd becsekkoltam, és felszálltam a repülőre. Jegyemre ránézve kerestem a helyemet. Egy ablak melletti ülésre szólt a nevem, így gyorsan kézi táskámat magamhoz szorítva átnyomakodtam egy szuszogó idős bácsika mellett. Kényelmesen elhelyezkedve vártam a felszállást, ami pillanatokon belül meg is történt. Az ablakon kinézve elém tárult Barcelona.
Csodálatos volt a kilátás. Imádtam itt lenni. Itt minden olyan más volt.
- Ígérem picikém, egyszer még visszajövünk ide. Te is látni fogod ezt. Megígérem- simítottam meg pocakomat.
És én tényleg így gondoltam. Így éreztem. Mert visszajövök. Visszajövünk majd még ide. Csak akkor már minden más lesz. Minden annyira más.
~ Tóth Angelina szemszöge ~
CITEȘTI
Varga or Varga ( Varga Roland Fanfiction )
FanfictionMinden a Groupama Stadion parkolójában kezdődött, pedig akkor még nem is ismertük egymást. Majd minden megváltozott. Minden körülötted kezdett el forogni. Olyan dolgok történtek velem, amikre sohasem számítottam. Hiába voltál messze tőlem, hiába nem...