Protection

12. Táncban az igazság

Lori

Fényűzés. Tömény, súlyos, pazarlás illatú fényűzés.

Csak ennyi jut eszembe a vacsoránk helyszínéről, amikor megtudom, hova megyünk ma.

Még sosem jártam ehhez fogható helyen. Amikor utánanézek, mindenhol bordó és arany bevonatú, elegáns csicsát látok - szerintem csak egy kilincs kiteszi itt kéthavi fizetésemet.

Borzasztóan elegáns és burzsuj az étterem, amiben a románok részére adunk tiszteletvacsorát. Nem is vártam mást Tatjánától.

Amikor délután beléptem a szobámba, ott találtam kikészítve a szekrényemre akasztva egy addig nem látott estélyi ruhát; egy egyszerű, fekete anyagból készült nagyestélyi, egyszerű pántokkal, egyszerű, V dekoltázzsal és deréktól omló szoknyával.

Mégis imádtam. Tatjánától van, és emellett az ágyam tele volt a rámszabott testőri öltözékekkel. Hiába akartam volna őket felpróbálni, ma estére nekem is burzsujnak kell látszanom.

Így hát a fonataimtól megválva egy tarkóra tűzött, laza kontyba fogtam a hajamat, néhány vékony tincset szabadon hagyva, s beletűzve egy fekete díszcsatot, amit az asztalomon találtam.

Nem szoktam sminkelni, mert... nem szokott kelleni. De ma kikentem magam, s az egészet vörös, tartós rúzzsal koronáztam meg. A magassarkú a ruha alatt szintén Tatjána szerzeménye.

Ez az a cipő, amit a szabónk prototípusként bemutatott már nekem. Megfelelő nyomásra a sarkából fegyver válik, a talpának oldalából pedig szögszerű szegecsek pattannak ki.

Odáig meg vissza voltam érte.

Még úgy is sikerült teleraknom magam fegyverrel, hogy a ruha két oldalát majdnem csípőig felvágták, látni engedvén a cobjaimat is.

A ruha szoknyáján kapcsokat találtam, ami azt szolgálta, hogyha helyzet van, elég csak megrántanom az anyagot, s a szoknyarész leválik, egy kisnadrágos body-t hagyva maga után. Nagyszerű a mozgáshoz.

Ma este nekem is be kell olvadnom. Mosolyognom kell a szövetségeseinkre, és könyörtelenül kiiktatni azt, aki rossz szándékkal közeledik hozzánk.

És persze táncolnom.

Adrián

Egy pillanatra nézek csak körbe, amikor meglátom őt az egyik románnal beszélgetni a házunk nagyhalljában.

Félrenyelem a pezsgőmet.

- Jól vagy? - vereget vállon Miron, aki mellettem áll. Gyorsan elkapom a pillantásomat Loriról. Nem akarom Miron figyelmét ráterelni. Köhögök, ahogy az édes, száraz szénsav végigmarja a torkomat. - Ennyire nem tarthatod rossz ötletnek!

- Mit is? - köszörülöm meg a torkomat.

- A tervet. A kórházakról.

Értetlenül bámulok Mironra. Ő a szemét forgatja.

- Elmondom mégegyszer. Kevés a kórház a déli régió.... aztamindenit - vesz észre valamit a távolban, s kellemetlenül követem a pillantását, reménykedve, hogy nem azt nézi, akire gondolok.