Protection

15. Adrián

Adrián

Már egy hete, hogy Amarill a vacsoránál megosztotta velünk a félelmeit, de még mindig nem sikerült vele beszélnem azóta. Őt lefoglalja Stefan, engem meg a saját dolgaim, és csak futólag találkozunk össze néha a várban.

Nem látszik rajta, hogy jobban van-e vagy sem - az arca általában közömbös, csak akkor látok rajta érzelmet, amikor Lorival és Rokkóval látom, vagy mikor ő vesz észre engem.

Lassan a gyűrű is felkerül az ujjára, anyám azt mondja. Nem mintha vele is olyan sokat beszélgetnék. De azért a havi egy közös ebédünket - ahol mind az öten ott vagyunk - még mindig fontosnak tartja, így ki is küldte a meghívókat vasárnapra.

Nevetséges, hogy meghívó kell a számunkra, de így apám titkára is fel tudja vezetni a programtervei közé, meg Lívia is...

Furcsa egy család vagyunk mi. A magunk módján összetartóak, de mégis... mégis ott van az a nagy, országméretű - szó szerint - űr, ami elválaszt minket attól, hogy önfeledten élhessük az életünket.

Ezért becsülöm és haragszom is Amarillra - amiért annyira jól kezeli a szituációt, amibe belekényszerítették. Elfogadja, és büszkén, egyenes derékkal végigcsinálja. De haragszom rá, mert... túl könnyen elfogadta. Beletörődött, hogy az a nyápic, ravasz lelkületű seggarc lesz a férje.

Arra gondolok, amit eddig szánt szándékkal elnyomtam magamban: hogy amint bekövetkezik a katasztrófa (összeházasodnak), akkor elveszítem a húgomat. Akkor Romániába költöznek... Én meg itt maradok, Magyarország terhével, ami egyelőre még csak laza hurokként ül a nyakamban.

Ki tudja, mi lesz az, ami kirúgja alólam a támasztékot?

Mert egyszer én fogom ezt az országot kormányozni. Amióta az eszemet tudom, adagolják nekem a szabályokat, a hogyanokat és miérteket, hogy majd ha eljön az idő, már betéve tudjak mindent. Eddig is sok mindenben részt vettem, de az egyetem miatt nem tudok száz százalékos odaadással figyelni.

Az egyetem pedig... anyámék tűzzel, vassal ellenezték az orvosit - én ugyanilyen vehemenciával álltam ki a döntésem mellett. Nem csak azért, mert ezt akartam csinálni... hanem azért, mert nem tudtam elfogadni, hogy csak az a lehetőségem van, amit a nevem és származásom nyújt nekem.

Több akartam lenni, mint Szilveszter leszármazott... Nem csak a fiú, aki nem autót vagy lakást kap a szülinapjára, hanem egy egész országot...

Szerencsére törvényileg és felkészülésben még nem tartok ott, hogy ez bekövetkezzen, de ha apám esetleg úgy döntene, hogy hátralép... hát, nagy bajban lennék. Még akkor is, ha anyám a háttérből nem engedné ki a kezéből a gyeplőt.

Ott voltam, amikor a nagyapa, az akkori miniszterelnökünk, meghalt...

Kicsi voltam, de emlékszem. Sosem tudtam igazán kiverni a fejemből. A Magyarország Fesztiválon történt, ami egy ominózus esemény a pestiek és az egész ország életében. Sok mindent ünnepelünk aznap: hagyományt, szent napokat, minket... Egyszóval mindent, ami magyar. Három napig tart, hiszen három a magyar igazság.

Az utolsó napon, lezárásként a nagyapám tartott beszédet, amikor kitört a zavargás.

Lelőtték. Ott, mindenki szeme láttára. Két durranás törte meg a csendet.

Én ott álltam a színpad mögött, az apámmal, amikor összeesett. Épp egy mondat közepén járt. Sosem fejezte be.

Nem értettem. Nem értettem a sikolyokat. Nem értettem az embereket. Láttam a piros ruhás férfiakat, akik odarohantak hozzá. Senki nem figyelt rám, amikor én is odamentem.

Csak néztem, amint vöröslik a mellkasa és a homloka. Az egyenruhások próbáltak segíteni neki.

Aztán elrángattak.

Egy hónapig nem beszéltem. Sokkot kaptam, azt mondták. Apám lépett a helyébe.

Akkor döntöttem el, hogy orvos akarok lenni.

A halála hírére gyászba borult az ország. Leginkább azért, mert jó vezető volt, és felvirágoztatta a gazdaságot, a külkapcsolatok barátiak voltak, és tudta törleszteni a hiteleket úgy, hogy az nem ment a fejlesztések kárára.

Mostmár tudom, miért akkor és ott gyilkolták meg. Az ellene elkövetett merénylet az egész magyarságnak szólt, és a jó idők végét jelentette. Nem magyar tette, ebben akkor is biztosak voltunk, amikor nem kapták el a tettest. Magyar ilyet nem tesz azzal, amit szeret.

Magyar nem teszi tönkre a hazáját.

Elhaladok egy festmény előtt, amely egy katonát ábrázol; csak a páncéljának a mellrésze és a hajfonata miatt látszik, hogy nőről van szó. Egy ágaskodó lovon emeli magasba a kardját. Valamiért Lori fúrja be magát az elmémbe ezt látva.

Lori.

Nagyapa halála után vezették vissza a sorkatonaságot. Először csak férfiaknak, majd nőknek is, és végül a gyerekeknek. Fenyegetve vagyunk azóta is. Nem tudjuk, melyik szomszédunkban bízhatunk, még úgy sem, hogy Románia közeledik hozzánk. A katonai táborok hamarosan megteltek, és lassan a pár ezer főt számláló seregünk elérte a százezres létszámot. Új táborokra lett szükség. A tőkénket a külvilág számára láthatatlanul a fegyverek fejlesztésére és a katonák kiképzésére költöttük.

Fogalmam sem volt, mennyire jól haladt ez a művelet, amíg nem találkoztam Lorival.

Lorival, aki amíg itt van, arra fog emlékeztetni, hogy miért van rá szükség, miért kellett neki is katonaként szolgálnia, hogy miért kellett egyáltalán újra hadsereget felállítanunk.

Mert azt jelképezi, hogy védtelenek vagyunk. Ha már az ország első embereinek egy női testőrre van szükségük, valószínűleg elérkezett az apokalipszis.

Gyűlölöm, hogy rá vagyok utalva, gyűlölöm, hogy emlékeztet arra, hogy elég egy hangos durranás, és úgy terülök el, mint a nagyapám. Ha csak ő meg nem akadályozza. Gyűlölöm, hogy olyan erős, és hogy olyan tűz ég néha a szemében, ami megrémiszt, és úgy érzem magam, mint a moly, aki csak kering az égő lángok körül, és nem szabadulhat.

Gyűlölöm, hogy meg tud védeni. Gyűlölöm, hogy befurkászta magát az elmémbe.

De a legjobban azt gyűlölöm benne, hogy nem gyűlölöm őt egyáltalán, és ez teljesen kicsinál.