Protection

23. Amarill

Adrián

Nem nézek a húgomra, amikor másnap reggel az étkezőben találom. Egyedül.

Ő viszont abbahagyja az evést, és engem vizslat.

Még állva, egyetlen szó nélkül megpakolom a tányéromat az Adrián feliratú tálcáról, azt sem figyelve, miket dobálok rá, majd felkapom a narancsleves poharat és távozni készülök.

- Adrián, várj! Beszélni szeretnék veled - szól utánam Amarill.

- Én viszont nem veled - lököm meg a vállammal az ajtót, hogy ki tudjak menni. Amarill mellém siet, és segít nyitvatartani a súlyos ajtót.

- Megoldom - a hangom fagyosabb, mint terveztem.

Amarill a vállamra teszi a kezét, úgy próbál megállítani, majd mikor nem jár sikerrel, beelőz, és megáll velem szemben.

- Kérlek, Adrián - könyörög, a szemei megviseltek, vörösek, puffadtak.

Egy pillanatra meggyengülök. Gyűlölöm, ha szomorú.

Amarill a hallgatásomat beleegyezésnek veszi, és kitárja nekem az étkező ajtaját. Lassan visszavonulunk az ebédlőbe.

Leülök az asztalhoz, lecsapva a tányéromat a már amúgyis összekatyvasztott reggelivel. Nincs is gusztusom hozzá, annyira undorítóan szedtem ki. Bezzeg Lorinak minden alkalommal kis kupacokban hevernek a zöldségei, amit mérnöki precizitással válogat ki magának, és még a tartármártást is késsel meg villával enné, ha tudná.

Ez a gondolat csak még jobban lelohaszt.

Amarill leül velem szemben, és félénken vakargatni kezdi szeplős alkarját.

- Szóval... szóval tudsz mindent, igaz? - sóhajt.

- Mit is kéne tudnom? - kérdezek vissza kicsit sem együttműködően. Hadd főjön csak a levében. Hadd érezze a tettei súlyát.

És látom rajta, hogy átérzi. Tudja.

- Tudsz arról, hogy Rokkó és én... - a kezeivel olyan mozdulatot tesz, ami valamiféle összekapcsolódásra emlékeztet. Az ujjait egymásba fűzi. - Hogy érzünk egymás iránt valamit.

- Ellenszenvet? Szimpátiát? Haragot? - találgatok ártatlanul. - Mit, Amarill?

Legyőzötten néz a szemembe. Zöld szemei - az enyéim párjai - bánatosan csillognak.

- Szerelmes vagyok belé - emeli fel az állát. Behunyom a szemem. A kishúgom maradék esze is eltávozott belőle. És annak ellenére, hogy tudok a dologról, az ő szájából hallani olyan... végleges.

- Nem tudom, hogy történt, vagy mikor... Az biztos, hogy aznap megváltozott valami, amikor elmentünk a Roses&Petals-be.

- Azt ne mondd, hogy miattam van! - horkanok fel, ugyanis én beszéltem rá aznap, hogy menjünk el, és hogy oda menjünk. Jót akartam. Segíteni akartam.

- Nem, nem - rázza a fejét. - Ha te nem viszel el, lehet, hogy magam megyek. Akkor mindenképpen lázadni akartam. Mindenképpen szabad akartam lenni kicsit, mielőtt egy idegen felesége leszek - motyogja a kezét piszkálva, én pedig érzem, hogy gyengül az ellenállásom. - És megcsókoltam Rokkót.

- Kímélj meg a részletektől - vágok közbe.

- Nem történt más... mármint fizikailag. Tiltakozott is... egy darabig. - itt elmerengve az emléken lágyan felnevet. Hitetlenkedve nézem elérzékenyült arcát. - De ott belül... azt éreztem, hogy ezt akarom. Rokkó állandóan mellettem volt, és valamiért mindig azt éreztem, hogy küzd valamivel magában. Mármint... Tudok a szerződésről, és én is ellenkeznék a helyében. Csak hát... - mosolyogva vállat von. - Nem sok esélyt hagyok neki rá.