Protection

14. Végzetes beismerés

Lori

Az résnyire nyitott ajtó előtt állok, földbe gyökerezett lábbal. Úgy érzem magam, mint a legelső látogatásomkor a Várban - olyat hallok, amit nem kellene.

Vagyis, pont hogy kellene. Mert én vagyok az, aki ebben rendet tehet.

Amarill hangja szűrődik ki.

- Utálom, utálom ezt! Utálom, hogy így nézel rám! - kiáltja dühösen.

- Mégis, mit utálsz benne annyira nagyon?

Rokkó.

- Azt, hogy... azt, hogy azt kívánom, mindig úgy nézz rám - sóhajt meggyötörten Amarill. - Ez kikészít, érted?

Egy pillanatig csend van, majd mozgolódás zaja hallatszik.

- Így? Így ne nézzek rád? - szól halkan Rokkó.

- Igen! Főleg ne a leendő vőlegényem előtt, amikor udvarolni próbál nekem! Muszáj... muszáj rá koncentrálnom, és olyankor nem tudok, amikor... amikor te is ott vagy!

- A testőröd vagyok, Amarill, mindig ott vagyok!

- Pontosan!

- Mindig ott vagyok - folytatja Rokkó. - És néznem kell, ahogy az a piperkőc seggnyaló fogdos téged, bókolgat, dícsér, megpróbál az arcodba mászni...

- Az a dolga! - sír fel Amarill. - Hát nem érted? Nem ezzel van a baj... hanem hogy közben azt kívánom, bárcsak te lennél az - a végére egészen elhalkul, a zokogás átveszi a teste felett az uralmat. - És amikor kinyitom a szemem... akkor nem te vagy velem.

- Ugye... ugye nem... - Rokkó küszködik a szavakkal.

Rokkó küszködik a szavakkal?

- Mi nem? - szipog a lány.

- Ti nem... még nem...

- Nem! - csattan Amarill hangja a csendben. - Hogy is képzeled?!

- Fogalmam sincs, mi történik azután, hogy bezárkózol a szobádba - mordul rá Rokkó.

- Akkor fogd azt az öntelt arcodat, és nézd meg magad!

Majdnem úgy döntök, hogy most kell lépnem valamit, mert kezd elfajulni az esemény, de bizonyítékot vártam arra, amire először még csak gyanakodtam.

De világos, mint a nap: Rokkó megszegte az esküjét.

Ez határtalan rémülettel tölt el. Ha rájönnek, ki tudja, mi lesz a büntetése... hogy elküldik, az fix. Talán még a pozíciójától is megfosztják, elveszik az engedélyét...

Hiszen ő Szilveszter Amarill. És egyetlen szabályt állítottak fel nekünk: ne kezdjünk a védencünkkel.

Hogy lehet ennyire ostoba?

- Azt hiszem... azt hiszem, nem kellett volna csókolóznunk - nyögi Amarill.

Elhűlök. Baszd meg, Rokkó! Azt a hülye farkad!

- Szerintem sem - mondja az érintett.

- Na és miért nem? - háborodik fel Amarill, annak ellenére, hogy ő mondta ki az előbb.

- Azért - tagolja Rokkó. - Mert ahogy itt állsz előttem... újra meg akarom tenni.

Ebből elég.

Megköszörülöm a torkomat, hogy legyen idejük szétrebbenni, ha esetleg...

Aztán belököm az ajtót. Halkan megfordulok, becsukom magam mögött, kiegyenesedem, és megigazítom a láthatatlan redőket a trikómon.