Lemon (Rivaille X OC)

8.

Mégis, hol vagyok? Körbe nézek, de nem látok semmit, csak az ijesztően fehér ködöt. Hallom, ahogyan az emberek minden felől kiabálnak, hogy segítsek nekik... Sikolyok és sírások visszhangoznak... Hol vannak nem látok senkit... Mit tegyek... Hátrálok pár lépést, ám ekkor megbotlok valamiben. Egy férfi fekszik a földön, oda hajolok hozzá. A kezem tiszta vér lesz a rengeteg lőtt sebből vérzik... Én tettem... Megöltem... Hajolnék el tőle, de hírtelen megragadja a karom.

-Segíts! Segíts! Nem akarok meghalni! -néz rám könyörögve.

Kinyitom a szemem és nagy lendülettel felülök. Csak egy rossz állom, nézek magam elé bágyadtan. Nyugalom...

-Ne ugrálj ennyire, a végén még megint elájulsz. Feküdj vissza! -szólal meg egy hideg hang. Felé fordulok, Rivaille az ágyam mellett áll a falnak dőlve keresztbe tett kézzel. Semmiképpen sem akarok visszafeküdni... aludni meg végképpen nem. Kitakarózom és kiülök az ágy szélére.

-Tch, hallgatsz te rám valaha is? -morogja. Bágyadtan nézek rá.

-Azt hiszem sokkal többször kellene... -mondom, végül igaza lett. Nekem ez nem való... nem megy... Ő csak néz rám szótlanul. Valami nem stimmel... Nagyon furcsa érzésem van. Mintha valami...

-Isabel és Farlan jól vannak? -kérdezem aggódva. A kérdésemre nem kapok választ, csak továbbra is csöndben néz. -Rivaille?

-Meghaltak. -mondja, ki végül teljesen hidegen és érzelem mentesen. Mi? Most csak hazudik, ugye? Kétségbeesetten nézek rá. Az arcáról egyszerűen nem lehet semmit leolvasni, de amikor belenézek a szemébe, majdnem elsírom magam. Olyan szomorúan és magányosan néz, hogy teljesen összeszorul a szívem. Elragadnak az érzéseim, felállok és megölelem.

Nem szólalok meg, csak ölelem. Mégis mit mondhatnék? Akárhogyan is próbálnám, nem tudnám egyszerű szavakkal csillapítani azt a fájdalmat, amit a családja elvesztése okozott neki. Meglepetésemre finoman körém fonja a karjait és óvatosan húz magához. Megtelik a szemem könnyekkel... Nem! Nekem most nem szabad sírnom! Erősnek kell maradnom, hogy Rivaille-nak ne kelljen. Érzem, ahogyan egyre erősebben szorít magához, és ráhajtja a vállamra a fejét. Így állunk percekig, miközben egyre-egyre jobban húz magához. Ha kell egésznap így tudok lenni.

-Örülök, hogy élsz. -súgja hallkan a fülembe. Annyira fáj... Belenézek a szemébe és kétségbeesetten próbálok mosolyogni rá.

-Köszönöm, hogy megmentettél. -próbálom mondani, anélkül, hogy elcsuklana a hangom. Ő csak néz rám csöndben, majd lassan behunyja a szemét és a homokát nekidönti az enyémnek. Ekkor egy kósza könnycsepp végigszalad az arcomon. Sír. Istenem bármit megadnék most azért, hogy újra éljenek. Annyira fáj, szorít... Mégis mit...

-Hé, Törpe gyere mert hívat Erw... -vágja ki ekkor a sátor ajtaját Hanji. -Emma végre felébredtél! Jól ránk hoztad a frászt! -mosolyog rám. Hírtelen nem is tudom mit mondjak. Rivaille elenged, és elindul kifelé a sátorból. Arcára újra kiül a katonás, érzelemmentes arckifejezés, mintha az elmúlt néhány perc meg sem történt volna.

-Megnézem mit akar a szemöldök. -fordul felém, majd elmegy. Amint kilép a sátorból lerogyok a földre. Fejemet nekinyomom a hideg talajnak és hagyom, hogy ezernyi könny lepje el az arcomat.

-Emma! -siet hozzám Hanji, és elkezdi vigasztalóan a hátamat simogatni. A kezemet a szám elé szorítva zokogok. Üvöltenék fájdalmamban, de nem tehetem...a sátor falai nem hangszigeteltek. Ők a barátaim voltak...Mennyit beszélgettünk és nevettünk együtt... de már nincsenek.

-Jól van, minden rendben lesz. -húz finoman amennyire csak tud Hanji az ölébe. Annyira marja a szívemet a fájdalom... Olyan tehetetlen vagyok.

Nem tudom mennyit feküdtem ott a padlón, félig Hanji ölében, aki egy percre sem engedett el. Lassan a sírásom elkezdett csillapodni. Éreztem, hogy a szárazságtól égnek a szemeim és hogy a görcsös levegővételtől fáj a tüdőm. Minden könnyem elfogyott, de ott maradt helyette az üresség. Lassan feltápászkodom.

-Sajnálom. -szipogok.

-Ugyan már. -mosolyog Hanji. -Nem egészséges visszatartani. Ha ez megnyugtat, rengeteg embert mentettél meg tegnap. Te lettél a tábor hőse.

-Lelőttem egy embert.

-Képzeld én meg többet is! Megtetted, ami kellett ahhoz, hogy életben maradj. -simogatja meg a fejemet. -Most gyere, mossuk meg az arcodat.

Felsegít a földről, majd egy lavorban hideg vízzel leöblítem az arcomat. Ahogyan hozzá érek a homlokomhoz felszisszenek. Jobban fejbevágtak, mint azt gondoltam. Kimerülten ülök le az ágy szélére.

-Megmutathatom az új ötleteimet? -kérdezi csillogó szemekkel Hanji. Mégis mióta kér engedélyt az ilyesmihez? Fáradtan bólintok. Legalább amíg őt hallgatom nem kell gondolkodnom semmin. Hosszú órákon keresztül csak mondja és mondja. Még mindig elképesztő, hogy mennyi energiája van.

-Elnézést, Dr. Emmát keresem. -kukucskál be egy katona a sátorba.

-Én vagyok. -mondom.

-Legközelebb, azért kérj engedélyt mielőtt csak úgy benyitsz egy női sátorba. Perverz. -horkan fel Hanji.

-Én... Én... sajnálom... Dr. Emmát hívatja Erwin parancsnok.

-Rendben, megyek. -állok fel.

-Pedig most jött volna a legjobb rész... -sóhajt fel Hanji.

Lassan elvánszorgok a parancsnoki sátorig. Útközben igyekszem, nem belelépni a néhol felbukkanó vértócsákban, vagy éppen félre kell húzódnom, hogy a sérülteket, vagy holtakat szállító emberek elférjenek tőlem. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre újra egy sátor belsejében vagyok.

-Jól vagy? -néz rám Erwin. Ennyire látszik, hogy sírtam?

-Igen, persze. -mosolygok rá... amennyire megy.

-Ülj csak le. -mutat rá az előtte lévő székre, én meg gyorsan helyet is foglalok.

-Fontos dolgot kell veled megbeszélnem. -rosszul kezdődik... -Holnap reggel, a súlyos sebesültekkel együtt te is hazamész.

-Mi? De nekem semmi bajom! -tiltakozom.

-Már benyújtották a papírokat, miszerint olyan súlyos fejsérülést szereztél, hogy a továbbiakban nem tudod ellátni itt a feladatodat. -mondja nyugodt kimért hangon.

-Ez nem igaz! Ki adna le ilyen papírt? -nézek rá döbbenten.

-Ha tudni akarod, Rivaille adta le személyesen nekem. Arról nem is beszélve, hogy Dr. Tenma aláírta, szóval orvosi szakvélemény is van hozzácsatolva.

-Én viszont maradni akarok! Nézz rám, te is láthatod, hogy jól vagyok! -döbbenten nézek Erwinre. Miért akarnak ennyire hazaküldeni? A sérülésem nem súlyos, én tudom folytatni tovább!

-Tudom. -mosolyog rám. -Ennek ellenére haza kell menned.

-Nem értem...

-Tudni akarod miért? Elsősorban Rivaille miatt. Tudod, miután meghaltak a barátai meg akart engem ölni. -majd felemeli a bizonyítékként a baj kezét, amin egy kötés van. -Tudod miért jött mégis vissza? Miattad. Meghallottuk, hogy minket megkerülve rátámadtak a védtelenül hagyott táborra. Hírtelen sokkal könnyebb lett szót érteni vele. Ezért kell elmenned.

-Ha ez így is van... Nem lenne jobb, ha maradnék?

-Nem. Rivaille, ha akarja, ha nem, nem fog tudni 100%-ig a feladatára koncentrálni, amíg te itt vagy. Folyton arra fog gondolni, mikor veszít el téged is. Most viszont szükségünk van rá. Terveim vannak vele, ezért nem végezhet fél munkát.

-Én...nem tudom.

-Menj, hogy ne kelljen miattad aggódnia. -mosolyog rám. -Ne aggódj, tud ő vigyázni magára.

Rendben... Hazamegyek. -bólintok végül rá egy kis töprengés után. Végül is mindenki így gondolja... Rivaille, Dr. Tenma és még Erwin is... Talán így lesz a legjobb.