Lemon (Rivaille X OC)

31.

Lassan kinyitom a szemem, de nem látok semmit csak homályos fehérséget. Hallom, mintha beszélne hozzám valaki, ezért a hang irányba nézek. Egy alak mellettem ül, de a látásom még túl homályos, hogy ki tudjam venni, hogy pontosan ki is ő. Lassan élesednek a vonalak. Rivaille-t akarom látni magam mellett, de nem ő az, hanem Kenny. Hallucinálok? Hallom, hogy a gép hangja, ami figyeli az életjeleimet, felgyorsul a szívverésemmel együtt. A fájdalomtól mozdulni, sem tudok.

-Látom végre felkeltél. Sajnálom, hogy felkeltettelek. Kicsit lecsavartam néhány dolgot, azon a szaron. -mutat rá egy gépre.

-Ne aggódj, nem akarlak bántani. Már halott lennél, ha azt akarnám. -mondja, majd kényelmesen hátradől a széken. Mit keres ő itt? Hol vagyok? Hol van Rivaille? Mi folyik itt? Jobban megnézem Kenny-t. A haja össze-vissza áll, és a ruháját vér borítja. Súlyosan megsérült...? Hol van Rivaille?

-Mit akarsz? -suttogom alig hallhatóan, most csak ennyi telik tőlem. A látásom, hol elhomályosodik, hol kitisztul. Teljesen tehetetlen vagyok.

-Senki sem akar egyedül meghalni. -mondja és egy félmosolyra húzza a száját. -Pár perc múlva, úgyis megjön Rivaille.

Rivaille idejön... szóval akkor ő jól van. Nem értem. Nem értek semmit.

-Most, hogy így mindennek vége, a húgom jutott eszembe Kuchel. Vicces nem? Rivaille már nem is emlékszik rá. Milyen gyermek felejti el az anyját? -mondja Kenny és a kezét a szája elé téve elkezd köhögni.

-Nem értelek. -mondom halkan. Mit akar tőlem? Ahogyan Kenny abbahagyja a köhögést a szája szélén lassan elkezd folyni a vére.

-Nem is kell. -nevet fel. -Hoztam valamit.

Remegő kézzel belenyúl a zsebébe és letesz az éjjeliszekrényre valamit.

-Add oda Rivaille-nak. -mondja Kenny, de már látszik rajta, hogy nagyon szenved. -Ez Kuchelé volt. Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha...

Ekkor messziről csörömpölés hallatszik, és valakik ordibálnak.

-Lejárt az idő. -mondja Kenny és feláll, odalép a géphez és állítgat rajta valamit. Az elmém egyre ködösebb. Félek... Mit művelt? Még hallom, hogy valaki berúgja az ajtót, de a szemeim már lecsukódnak.

...

Bágyadtan nyitom ki a szemem ébredezem. Egy jó ideig csak mozdulatlanul fekszem az ágyban, hogy legalább a körülöttem lévő tárgyakat fel tudjam ismerni. Minden teljesen fehér, egy kórház. Oldalra pillantok, ahol Kenny ült, de már nincs ott senki. Nyoma sincs annak, hogy valaha itt járt. Talán csak képzelődtem...

Még fekszek egy darabig az ágyban hallgatva a szívverésemet jelző gép monoton hangját. Azonban hamar elunom magam. Nem hiszem el, hogy egy nővér vagy valaki nem jön ide! Mégis mióta fekszem én itt? Megőrülök, a bizonytalanságtól. Beszélni akarok Rivaille-al. Most azonnal!

Leszedem magamról az infúziót és azt a rengeteg dolgot, amit rám ragasztottak. A gép azonnal jelzi, hogy meghaltam, így azt is kikapcsolom. Minden mozdulat pokolian fáj, de nem annyira elviselhetetlen, mint a félem és a bizonytalanság kínzó elegye. Mi történt Kenny-vel? Hogy vannak a többiek? Rivaille? Eren?

A fene fog itt feküdni és várni! Jobb karommal ülőhelyzetbe húzom magam. Francba, kegyetlenül fáj! Lehet, hogy rossz ötlet volt. A bal karomat szinte meg sem tudom mozdítani, annyira fáj a vállamat ért lövés. Óvatosan lábra állok, de csak kapaszkodva tudom megtartani magam, ugyanis a lábaim megállíthatatlanul remegnek. Mikor lettem ennyire gyenge?

Elindulok lassan az ajtó felé, de amint odaérnék, valaki kinyitja azt. Egy nővér volt, aki amint meglátott ijedtében felsikít, majd az ajtót bevágva elrohan. Én meg elvesztem az egyensúlyomat, és leülök a földre. Basszus, köszönöm a segítséget. Minden erőmmel próbálok újra lábra állni, de nem olyan egyszerű az. Mikor nagy nehezen felállok, odaszenvedem magam az ajtóig. Éppen le akarom nyomni a kilincset, de akkor nagy lendülettel kivágja valaki az ajtót. Erre nem voltam felkészülve, úgyhogy már készülök, hogy megint a földön fogok landolni.