Lemon (Rivaille X OC)

28.

Érzelem mentes arccal bámulok ki az ablakon, és nézem, ahogyan a fák leveleit, hol erősebben, hol gyengébben fújja a szél. Teljesen üresnek érzem magam, amióta tegnap megtudtam, hogy elvesztettem a kisbabámat, még sírni sem tudok. Nem megy. Valahogyan minden megváltozott, sötétebb lett és teljesen érdektelen.

-Figyelsz rám Emma? -ekkor odafordulok Dr. Tenma felé, aki már vagy tíz perce papol nekem arról, hogy minden rendben lesz, és hogy erősnek kell maradnom. Mit tud ő erről? Nincs jobb dolga, mint engem bosszantania.

-Szeretnék egyedül maradni. -próbálom a lehető legudvariasabban elküldeni.

-Megértem. Sajnálom, most hagylak. Majd még jövök. -mondja, majd feláll és elmegy. Mégis mit ért meg? Fogalma sincs semmiről. Könnyű azt mondani, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy baromira nem. Nem akarok vele többet beszélgetni, legalább is most. Végül is elmehetek innen nem?

Felöltözöm, majd elindulok kifelé a kórházból. Mégis hova menjek? A lakásomba nem akarok... ott túl sok az emlék és... szóval nem... lehet, hogy csak sétálgatok valamerre. Leértem a kórház előcsarnokába és azonnal kiszúrom Hanjit, aki éppen egy orvossal beszélget. Talán megint meghúzhatnám magamat nála...

-Hanji... -lépek oda hozzá, de ő azonnal közbevág.

-Gyere velem. -ragadja meg a kezem és elkezd húzni egészen a bázison lévő szobájáig. Még mindig szörnyen nagy itt a kupi... Fogom magam és leülök a földre, és elkezdem a kutatási papírjait nézegetni... Nem olvasom őket, csak bámulok ki a fejemből... Olyan üresnek érzem magam, mintha nem maradt volna belőlem semmi. Nem vagyok szomorú, nem vagyok dühös... egyszerűen semmi... Mintha egy mély kiszáradt kút alján ülnék a sötétben. Nem akarok kimászni, nem érdekel, hogy mi van odakint.

Leül mellém Hanji és a kezembe nyom egy üveget, én meg gondolkodás nélkül beleiszok. A sör keserű íze, pár másodpercre visszahoz a valóságba, de azonnal vissza is süllyedek a semmibe.

-Ma elfelejtünk mindent! -kiált fel Hanji, és csak ekkor veszek észre karton sört a másik oldalán. Felejteni... Talán most tényleg jó lenne... Majd fogom magam és húzóra megiszom az egész üveget. Hanji csak pislog, de aztán követi a példám.

-Te aztán tudsz inni. -mondja és látom rajta, hogy már egészen kipirosodott.

-Valamihez értenem kell. -mondom egyhangúan, és már nyitjuk is ki a következőt. Hanjinak egyszer csak a fejébe száll az alkohol és azonnal lelkesen elkezd magyarázni minden féléről össze-vissza. Értékelem, hogy miattam eddig próbálta visszafogni magát. Aztán egyfél óra múlva felpattan, hogy neki nagyon pisilnie kell és kirohan. Én meg csak fáradtan üldögélek és várom, hogy elfelejtsek mindent és mindenkit.

Felállok, hogy felfedezzem a szobát... a kordinációval már vannak bajok... Ekkor valaki bekopog az ajtón, de mielőtt bármit is mondhatna kinyitom az ajtót. Egy meglepődött Rivaille-jal találom szembe magam. Basszus... Ez is pont most...

-Mit akarsz? -kérdezem, de meglepően nyugodt a hangom.

-Baromira többet néztem ki belőled, mint hogy terhesen igyál. -morogja, de nem látom az arcán, hogy mégis mit gondol. Szóval még nem tudja...

-A baba meghalt. -mondom ki olyan könnyedén, mintha csak valami egyszerű szokványos téma lenne. Hirtelen megváltozik az arca, döbbenet és talán fájdalom szalad át rajta egy pillanatig, de aztán újra eltűnik.

-Jól tetted, hogy elvetetted. -mondja... Mi? Mégis mit... Megkomolyodik az arcom, érzem, hogy minden eddig mélyen szunnyadó fájdalom és harag most felszínre tör. Én akartam azt a gyereket a kurva életbe! Nagyon akartam!