Lemon (Rivaille X OC)

9.

Erwinnel való beszélgetésem után nem mentem vissza a szállásomra, hanem inkább az orvosi sátrak felé vettem az irányt. Elvileg a munka segít továbblépni... Legalább is ezt mondják a kamu idézetes oldalak. Be is megyek a B sátorba, ami nem túl meglepő módon tele van emberekkel. A nagyrészük már el van látva, csak át kell kötni a sebeiket.

-Ah, doktornő emlékszik rám? -jön oda hozzám kissé zavartan egy katona felkötött karral. Tegnap megmentette az életem. Igazából csak köszönetet szerettem volna mondani.

-Én... nem tettem semmi különlegeset. -mosolygok rá. Igazából egyáltalán nem emlékszem rá... Valahogy mégis jól esik és érzem, hogy kezd visszatérni az erőm... Ahogyan haladok előre az emberek vizsgálatával egyre többen jönnek oda hozzám köszönetet mondani, mondván, hogy ahhoz képest milyen picike vagyok, nagyon sok erő szorult belém. Kissé már zavarba is ejtő... Főleg, mert tényleg nem emlékszem a nagyrészükre...

-Nem számítottam rá, hogy itt leszel. -szólít meg Dr. Tenma, aki éppen most lép be a sátorba.

-Én sem. De úgy éreztem csinálnom kell valamit. -felelem.

-Szerencsések ezek az emberek, hogy ilyen odaadóan gondoskodsz róluk. -néz rám mosolyogva.

-Hát nem tudom... -meredek el egy kicsit. -Lehet, hogy inkább mégis csak itt maradnék.

-Az nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. -lepődik meg.

-Lehet... de úgy érzem itt a helyem. Segíteni akarok az embereknek és... nem akarom csak úgy itt hagyni azokat az embereket, akik fontosak nekem.

-Emma, én megértem, de tudod aggódunk érted. Nagyon sápadt vagy, és látszik rajtad, hogy nagyon megviselt a támadás. Jobb lenne neked otthon. -mondja aggódva.

-Majd többet napozok, és akkor visszatér a színem.

-Holnap kérlek szállj fel a gépre. -kérlel.

-Majd meglátom... -mondom. Most, hogy egy kicsit megnyugodtam, bármilyen logikusnak is tűnnek Erwin szavai egyszerűen nem vagyok képes most visszamenni. Olyan mintha cserben hagynék mindenkit.

Dr. Tenma-val nem beszéltünk többet, az utazásomról, inkább tanítgatott, hogyan lássam el jobban és gyorsabban a sérülteket. Remélem egyszer olyan jó orvos lehetek, mint ő.

Estefelé visszasétáltam a sátramhoz, ahol Hanji kissé ijesztő elvetemült mosollyal írkált valamit egy füzetbe. Észre sem vette, hogy visszajötte, egészen addig míg be nem feküdtem az ágyamba.

-Mégis mikor jöttél vissza? -kérdezi csodálkozva.

-Nagyjából 20 perce. -felelem.

-Tényleg? Hallod zseniális ötletem támadt! -kapja fel a füzetét és az orrom alá nyomja. Olyan közel tartja, hogy így nem tudom elolvasni...

-Mégis mi ez? -azt hiszem ez volt az a kérdés, amit nem kellett volna feltennem.

-Gyorsan elmagyarázom neked! -lelkesedik. A gyors magyarázatból azán az lett, hogy 1 órán keresztül megállás nélkül mondta. Mikor már végre azt hittem, hogy befejezi, hirtelenen eszébe jutott valami új, és akkor azt kezdte el mondani. Ahogyan hallgattam éreztem, ahogyan egyre jobban és jobban fáradok, míg végül lecsuktam a szemem és elaludtam.

Hajnalban leizzadva ébredtem meg a rémálmomból. Pár percig csak feküdtem az ágyban és próbáltam megnyugtatni magam. Sajnos ez nem ment olyan egyszerűen, ezért inkább felkeltem, halkan kimentem a sátorból. Nem akarom felébreszteni Hanjit.

Kirázott a hideg a hűvös levegőtől, de legalább ez segített visszatérni a valóságba. Valahogy hiába mondják, hogy menjek vissza, egyszerűn nem megy. Természetesen igazuk van... Nagyon rosszul érzem magam, és nagyon megviselt, ami történt... De éppen ezért nem hagyhatom itt őket. Ameddig csak bírom segíteni szeretnék. Nem akarok a barátaim nélkül hazamenni... Otthon túl sok az emlék... Végül is senki sem kényszeríthet rá, hogy hazamenjek!

Úgy látszik, ezzel nem mindenki ért egyet, ugyan is, éppen békésen tettem a dolgomat az egészségügyis sátorban, amikor is megjelent Rivaille. Elég morcosan.

-Miért is nem lepődöm meg, hogy itt talállak? -néz rám mérgesen.

-Én csak végzem a munkám. -próbálok a legártatlanabbul nézni rá, mint aki nem tud semmiről.

-A te dolgod, most az, hogy felszállj egy retkes gépre, és haza menj.

-Hát igen... volt róla szó... de szerintem én inkább itt maradok. -próbálok továbbra is szépen nézni rá, mire nagyot sóhajt, de csak még mérgesebb lesz.

-Szó sincs róla. Ha magadtól nem mész, akkor én foglak feltenni rá! -mondja fenyegetően.

-Én itt maradok, ugyan is rá... -a mondatot nem tudtam befejezni, ugyanis elém lépett és felkapott. Mint valami zsákot, feldobott a vállára. Nem normális!

-Tegyél le! -kezdem el ütlegelni a hátát, de ennyi erővel akár a földet is verhetném, totálisan figyelmen kívül hagy. Elindul velem a repülő felé, szóval keresztül megy velem az egész táboron, szóval mindenki minket bámul. Zseniális.

-Tegyél le, nem vagyok én krumpliszsák!!!

-Ugyan, annak több esze van, mint neked. -morogja. Elkezdek kapálózni, ahogyan csak bírok.

-Engedj el! Nem hallod? -kiabálok neki.

-Hiába ficánkolsz, úgy sem eresztelek. -jelenti ki határozottan. Végül teljesen kifulladok ebbe a szélmalomharcba, úgyhogy kénytelen vagyok elviselni, hogy elvigyen a repülőig. Na majd ott megszököm! Kiérünk egy tisztásra, aminek a közepén áll a gép. Kicsit még közelebb visz majd letesz. Elérkezettnek látom, a szökést.

-Tch, ne is álmodj róla. -mondja hidegen. Honnan tudja mire készülök? Gondolat olvasó?

-Nézd, teljesen jól vagyok, a fejem se fáj. Kérlek engedj vissza menni...

-Ha csak ez hiányzik neked, akkor majd én fejbe váglak úgy, hogy kénytelen legyél felszállni, arra a nyanvadt repülőre. -néz rám úgy, mint aki halál komolyan mondja. Ettől kicsit visszahátrálok, mire sóhajt egyet, majd gyengéden a fejemre teszi a kezét. -Menj haza szépen.

-Itt szerettem volna maradni... -mondom. Gondolkozz!! Ha már el nem menekülhetek, legalább megpróbálom húzni az idő. Hátha lekésem... Valami... Mondanom kell valamit...

-Hallod Rivaille... Mutatni szeretnék, neked valami nagyon érdekes dolgot... Nem nézzük meg? -mondom, ami hírtelen az eszembe jut. De, hogy őszinte legyek, ennél szánalmasabb és átlátszóbb szöveget életemben nem hallottam. Rivaille is csak döbbenten néz, majd mintha kicsit elmosolyodna... Mármint ez csak a szeme fényéből kivehető. Csak egy kicsit, icipicit sikerült jobb kedvre derítenem... Bár nem volt egészen szándékos...

-Ez elég gyenge volt. -mondja jókedvűen.

-Tudom. -sóhajtok fel. Na jó, azt hiszem nincs menekvés. Nincs az az isten, hogy Rivaille-on átverekedjem magam. Hírtelen elönt a szomorúság.

-Hé!! Emma!! Tőlem se felejts el elköszönni! -rohan felém Hanji, majd nagy lendülettel a nyakamba ugrik. -Hiányozni fogsz!

-Te is nekem. -nevetem el magam, majd Rivaille-ra nézek. -Te is nagyon fogsz hiányozni.

Döbbenten néz rám, majd válaszképpen csak morog, ahogyan szokott. Úgy néz ki végül mégis csak fel fogok szállni erre a „redvás" gépre. Kellemetlenül felmászok a fedélzetre, és az ablakból lesem őket. Amint elkezdünk felszállni, Rivaille mint, aki jól végezte a dolgát elindul vissza a táborba. Hanji viszont még egy jó ideig ugrál és integet.