Lemon (Rivaille X OC)

27.

Összekuporodva ülök az ágyam sarkában és a telefonom kijelzőjét bámulom. Annyira vágyom rá, hogy felhívjon Rivaille, hogy mindjárt belepusztulok, de már egy hete nem jelentkezett. Nem hívott, nem írt... mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mi van velem. A képernyő lassan elsötétedik és én meg elkezdek kibámulni az ablakon, amin megállás nélkül folynak lefelé a kövér esőcseppek. Az eső és a szél monoton zúgó hangját, csak a néha töri meg néhány mennydörgés.

Mióta Rivaille-al beszéltem szinte egyáltalán nem mozdultam ki itthonról. A napok nagy részében csak kedvtelenül fekszem az ágyamban és próbálom leküzdeni az időnként rémtörő sírógörcsöt. Tényleg komolyan gondolta, amit mondott? Olyan nehéz elhinni... Hiszen előtte még...

Hirtelen el kezd rezegni a telefonom, én meg azonnal felkapom, de amint meglátom a nevet visszadobom az ágyra. Dr. Tenma. Nem igazán érdekel, hogy mit akar. Igazából senkivel sem nagyon akarok beszélni... Egyedül Hanjinak vagyok hajlandó felvenni a telefont, ugyanis ő mindig tele van olyan lelkesítő energiával, amire most úgy érzem, hogy szükségem van. Arról nem is beszélve, hogy tőle legalább megtudom azt is, hogy mi történik a bázison.

Elmesélte, hogy sikeresen csapdát állítottak egy Annie nevű lánynak, aki a beépített ember volt a katonaságnál. Aztán azt is szokta emlegetni, hogy a „Törpe milyen egy ideggombóc" mostanában. Ilyenkor mindig kicsit elfog a remény. Lehet, hogy az bántja, hogy olyan goromba velem, csak nem tudja, hogyan kérjen bocsánatot...? Mindig is nagyon nehezen tudta kifejezni magát nem igaz? Nekem kellene talán kezdenem a békülést... Hiszen megmondtam neki, hogy nem szabadul tőlem olyan könnyen...

Nagy levegőt veszek és kikászálódom az ágyból. Nekem beszélnem kell vele, én nem hagyom magam csak úgy lepattintani. Vastagon felöltözök, nem akarom, hogy a babának valami baja legyen. Kezd eléggé ősziesedni az idő. Beszállok a kocsimba és óvatosan elvezetek a bázisig. Az alatt az idő alatt, hogy kiszálltam az autóból és befutottam az ajtón szinte teljesen eláztam. A hajam nedvesen tapad a homlokomra, de még kitűrni is elfelejtettem, amikor meglátom, hogy Rivaille áll előttem.

Belenézek a szemébe, de csak ridegség fogad. Nem értem... Miért?

-Mégis mi a francot csinálsz itt? -morogja.

-Hanjihoz jöttem. Talán nem szabad? -mondom az első dolgot, ami az eszembe jut, ugyanis... félek. Nem akarom, hogy még egyszer elzavarjon...

-Tch, felőlem. -mondja, és már fordul is el, hogy itt hagyjon. Nagyon félek... Beszélnem kell vele. Nem mehet el. Muszáj... Nem akarok... Hirtelen megfogom az ingjének a hátulját, mire azonnal megtorpan, de nem fordul meg.

-Én... csak... csak meg akartam tudni, hogy jól vagy-e... -mondok valamit... én csak beszélni akarok vele...

-Mit foglalkozol te ezzel. -mondja, majd gyorsan megfordul, megragadja a karomat és közelebb lép. Belenéz mélyen a szemembe, de nem látok benne semmit... Egyszerűen semmit...

-Fogadjunk, hogy csak kurvára azért jöttél idáig, hogy velem találkozz, nem igaz? Komolyan azt hiszed, hogy ha majd szépen nézel rám, akkor majd újra megfektetlek? Ostoba némber. Takarodj a szemem elől, a gyerekkel meg azt csinálsz, amit akarsz. Nem hihetted, hogy egy család lehetünk.

Én meg csak állok ott leforrázva és ebben a pillanatban a remény utolsó szikrája és végleg elmúlt. Ilyen ostoba lettem volna mindvégig? A sokktól megszólalni sem tudok, csak nézek rá értetlenül.

-Vedd le rólam a kezed! -mondom és kirántom a karomat, mire gúnyosan néz.

-Keresned kellene egy balféket, aki képes elviselni téged. -mondja, majd elmegy mellettem. Én meg csak állok ott... El kellene mennem innen... Lassan legurul az arcomon egy könnycsepp... majd ezt követi még sok másik. Erőtlenül lerogyok a földre. Úgy érzem nem kapok levegőt, a kezeim meg megállíthatatlanul remegnek. Vége. Utálom őt! Hogy lehetek ennyire ostoba! Reszkető kezeimet a hasamra teszem. Már csak ő maradt nekem...