Lemon (Rivaille X OC)

17.

Lassan az oldalamra fordulok, és kegyetlenül elkezdek köhögni, a levegőben keringő por miatt. Legalább még élek... A fülem zúg, de amúgy úgy érzem nem tört el semmim. Feltápászkodom a földről és körbe nézek. Hát... ezen az ajtón sem fogok kimenni. Sóhajtok kimerülten. Keresnem kell egy másik kijáratot. EL is indulnék, ám ekkor egy dühös hang megállít.

-Hogy te neked mindig ott kell lenned, ahol kibaszottul semmi keresnivalód nincsen! -mondja mérgesen Rivaille, majd odasiet hozzám és jól szemügyre vesz. -Megsérültél?

-Nem... jól vagyok... Mondjuk... Hogy jutottál be? -kérdezem.

-Ismerd meg az ablak fogalmát, de erre most nincs idő. -feleli, majd miután megállapított, hogy jól vagyok a kezembe nyom egy pisztolyt. -Remélem ezt legalább tudod használni.

-Menni fog. -mondom... Még mindig kegyetlenül dühösen néz rám.

-Ha még egyszer ilyet csinálsz -mutat a ház törmeléke felé. -kurvára nem állok jót magamért!

-Sajnálom. -mondom, nem mintha én tehetnék róla, hogy rám dőlt az épület...

-Tch, szorosan mögöttem jössz! Nem kószálsz el! Nem mész más irányba! Nem maradsz le! Érted? -osztja a parancsokat Rivaille. Bólintok és ő erre azonnal elindul előre. Leveszi a hátáról a gépfegyverét és úgy mászik ki az ablakon, amin gondolom bejött, hogy azonnal a vállához is emeli a fegyvert. Én meg utána kommandózok. Amennyire csak tudom szorosan követem, úgy érzem, nem egy ellenséges katona fog megölni, hanem ő. Hírtelen megtorpanok.

-A hidak nem erre vannak! -mondom Rivaille-nak.

-Már lekésted azokat. -feleli szigorúan. -Hajóval mész át! Tch, ne merj még egyszer megállni.

Basszus... remélem azért Amy átért a hídon... Futok Rivaille után, aki eszméletlen gyorsan halad. Lövés hangokra leszek figyelmes a közelünkben... Jól van... Lőttél már le embert, most is menni fog... Meg hát Rivaille is itt van, szóval mi baj lehetne? Ahogyan befordulunk a sarkon Rivaille azonnal emeli a fegyverét és tüzet nyit. Sietnék segíteni, de mire odaérek már meghaltak.

-Szedd a lábad. -morogja... Jaj... mit kapok én ezért...

Ahogyan közeledünk a folyópartra egyre több a katona és a menekülő civil.

-Hadnagy! -tiszteleg egy katona, majd rám néz. -Innen elkísérem én.

-Tch, törődj a magad dolgával. -morogja. -Én fogom feltenni arra a kurva hajóra, különben megint elkószál azzal hülye fejével.

-Én nem is... -de a mondandómat meg sem várva már indul is tovább. Én meg... hát sietek utána. Hogy lehet ennyire gyors? Végre elértük a partot, ahol már csak 2 hajó várakozik. Ekkor megáll felkap és felhajít a hajó fedélzetére és már indulna is vissza.

-Várj! -kiáltok utána. -Ezt visszaadom! -emelem meg a pisztolyt.

-Tch, tarts meg. -mondja majd elfordul és elindul, hogy tovább segítsen az evakuálásban. Hírtelen megfordul a fejemben a gondolat, hogy mi lenne, ha leszállnék a hajóról, és inkább segítenék a mentésben... Ám ezeket az ötleteket hamar elhessegetem, ugyanis eszembe jut a dühös Rivaille, ahogyan szinte átszúr azokkal az acélkék szemeivel. Biztosan kinyírna, úgyhogy el kell fogadnom a sorsomat és szépen áthajózom. Sóhajtok.

A hajó nemsokára kifut és pár perc alatt már át is ér a túloldalra. Ahogy megyünk még visszapillantok az égő füstölő városra. Azok a szemetek elvették az otthonunkat... Az otthonomat... Forr bennem a düh... Miért a civil épületeket lőtték? Mégis mit ártottak azok az ártatlan emberek? Menjenek a pokolba! Ekkor egy nagy zökkenés kiránt a gondolataimból. Kikötöttünk.

Leszállok a fedélzetről, és azonnal elkezdem keresni a húgomat. Kiabálom a nevét, de ebben a hangzavarban azt sem hallanám, ha mellettem állva ordítana nekem. Okos lány... Hova mehetett? Biztosan állítottak már fel elsősegély sátrat... vagy valami hasonlót. Ha engem keres biztosan odamegy. Egy gyors útbaigazítás után elkezdem magam átpréselni a tömegen. Mennyi ember basszus...

Mikor odaérek az orvosi sátrakhoz, meglátom Amy-t, ahogyan összegömbölyödve ül az egyiknek a sarkánál. Azonnal odamegyek hozzá és megölelem. Kellett egy kis idő mire rájön, hogy mi is történt és zokogva visszaölel.

-Azt hittem meghaltál!! -sírja.

-Nem kell aggódnod. Van egy védőangyalom. -simogatom meg a fejét, de nekem is könnyek gyűlnek a szemembe.

Eren? -kérdezem.

-Letett is és visszament. -hüppögi Amy. Remélem azért nem öleti meg magát...

-Maradj itt. Nekem be kell mennem segíteni az embereknek. -mondom. -ne menj el innen.

Ő csak bólint, én meg veszek egy nagy levegőt és bemegyek a sátorba, hogy segítsek a sérültek ellátásában. Fél szemmel észreveszem Dr. Tenma-t, de nincs időm most vele beszélni. A sebek ellátása egyre gyorsabban és precízebben megy. Bár nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e... Megállás nélkül hozzák az újabb és újabb embereket, én meg haladok egyiktől a másikig.

Már rég beesteledett, mire kezdett alábbhagyni az emberroham... Talán van időm most szusszanni egyet. Kimegyek Amy-hez a sátor elé, ám ekkor megszólít egy katona.

-Ön Dr. Emma, ha nem tévedek. -mondja, majd zavaróan közel húzódik és... megszagol??? Mi?

-Ööööö.... Igen, miben segíthetek?

-A nevem Mike. Azért jöttem, hogy elkísérjem önt és a testvérét egy szobába, ahol pihenhetnek.

-Úgy tudtam a menekültek még nincsenek elhelyezve... -mondom.

-Nincsenek. De önök különleges helyzetben vannak. A parancs, hogy velem jöjjenek. -mondja halál nyugodtan.

-Nincs szükségem különleges elbánásra. -sóhajtok fel.

-Ebben az esetben azt kell mondanom: Gondolj a húgodra, te ostoba nő. -mondja, majd újra elkezd szaglászni. Te jó ég... Ránézek Amy-re, aki még mindig a sátor mellett kuporog.

-Rendben. Elmegyünk veled. -erre ő halványan elmosolyodik. Felhúzom a húgomat a földről, majd megfogom a kezét és úgy követjük Mike-ot. Átvisz a város egy nyugodtabb részére, ahova jelenleg a katonákat költöztették be. Bevezet egy üres szobába minket. Nem túl nagy, egy ágy, de legalább nem kell az utcán aludnunk.

-A fürdőszoba a folyosó végén. -mondja Mike. Remélem nem ezért szagolgatott eddig... Sóhajtok.

-Lehet tudni, hogy mi történt a katonákkal, akik az evakuációban részt vettek? -kérdezem.

-Rivaille hadnagy most nagyon elfoglalt. Azt üzeni, hogy el ne merj mozdulni innen. -feleli, majd elfordul és elmegy. Hát jó... Végül is megtudtam, amit akartam... Furcsa alak...

Mivel én is meg Amy is eléggé koszosak vagyunk azonnal elmegyünk lezuhanyozni. Amy egy szót sem szól egész idő alatt, csak csinálja, amit kérek tőle. Gyors fürdés után betakarom az ágyba, majd mellé fekszem, mire ő azonnal hozzám búj.

-Holnap menj haza. Ott beljebb biztonságosabb. -mondom neki, miközben gyengédem simogatom a haját.

-Te nem jössz? -kérdezi.

-Nem. Nekem itt van dolgom. -mondom kedvesen. Mire ő csak bólint és elkezd pityeregni. Gyengéden vigasztalgatom amíg lassan el nem alszik. Nekem azonban nem jön álom a szememre, csak nézem a sötétséget és próbálok nem gondolni semmire. Nem is tudom meddig fekszem így 1-2 órát talán? Valaki halkan kinyitja a szoba ajtaját, mire én azonnal felülök. A halvány árnyékból is tökéletesen tudom, hogy ki az. Felállok és halkan odamegyek hozzá. Kilépek a szobából, és becsukom magam mögött az ajtót.

-Aludnod kéne. -szólal meg Rivaille.

-Neked is. -mondom. Közelebb lép hozzám és lágyan megsimítja az arcomat.

-Ne merészelj még egyszer ilyet csinálni. -mondja még mindig kissé dühösen.

-Nem szándékos volt... -dünnyögöm, de most már igazából az egész nem érdekel. Már nem akarok ezzel foglalkozni. Óvatosan a nyaka köré fonom a kezem majd megcsókolom, mire ő azonnal viszonozza azt és magához húz. Csak Rivaille-ra akarok gondolni.