Lemon (Rivaille X OC)

5.

   A veszekedésünk óta Rivaille-jal egyszerűen nem tudtam egy normális beszélgetést lefolytatni. Nem elég, hogy kerül minden helyzetet, hogy kettesben maradjunk. Ha véletlenül kénytelen hozzám szólni, azt is a lehető legrövidebben teszi. Tudom, hogy az én hibám, de esélyt sem ad, hogy bocsánatot tudjak kérni. Holnapra hátha megbékél egy kicsit, remélem. Amúgy sem csak az én hibám... nem?

Azonban ez nem így történt. Reggel, mikor megérkeztem, még csak rám sem nézett.

-Valami történt? -kérdezi halkan tőlem Isabel -Veszekedtetek?

-Valami olyasmi. Szerintem most nagyon gyűlöl....

-Ne aggódj, Rivaille nem olyan! Hamar megbékél, majd meglátod! -biztat mosolyogva.

-Remélem igazad lesz. -válaszolom, bár van egy olyan érzésem, hogy ez most nem lesz olyan egyszerű. Egész délelőtt egyszer sem szólt hozzám, még a sok bénázásomra, sem tett egyetlen megjegyzést sem. Komolyan, most az fusztrál, hogy nem szekál? Még is mi van velem?

Az ebédszünetet Isabellel és Farlannal együtt töltöttem, mert Rivaille elment valahová. Mindenki szerint valami dolga van, de valahogy olyan érzés, mintha csak engem utálna ennyire... Bánatosan harapok bele a kenyerembe. Nagyon depressziósnak érzem magam...

-Ne szomorkodj már! Csak bal lábbal kelt fel! -próbál vígasztalni Farlan.

-Az én hibám az egész... -sóhajtok fel.

-Ugyan már Rivaille nem egy érzékeny lelkű tinilány. Gyorsan túlteszi magát a dolgon. -mondja Farlan, miközben Isabel tele szájjal helyesel.

-Ez nem ilyen egyszerű, ő csak aggódott értem, és le akart beszélni erről az egészről... én meg nagyon csúnyán beszéltem vele... -hajtom le a fejem. Szörnyen érzem magam. Mintha belülről feszíteni valami, legszívesebben most azonnal bocsánatot kérnék tőle.

-Nyugi, nyugi. Túl aggódod az egészet! -ölel át Isabel. Bárcsak igazuk lenne... -Nem mondhattál semmi olyan nagyon durvát!

-Azt mondtam neki, hogy minek foglalkozik azzal, hogy mi lesz velem... Meg azt, hogy maximum lelőnek és, hogy ez nem az ő baja.... -így újra kimondva nagyon kegyetlennek hangzik az egész. Mégis mit gondoltam én?!

-Csak emiatt haragudott meg ennyire? -néz rám döbbenten Farlan.

-Igen. -bólintok, mire még mindig döbbenten áll.

-Azt hiszem beszélek vele... -morogja az orra alatt Farlan, és már indulna is, de hirtelen felpattanok.

-Ne! Nekem kell bocsánatot kérnem. Kérlek ne mondj neki semmit. -kissé gondolkodva méreget, de végül rábólint. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy én küldtem hozzá őt... szerintem csak rontana a helyzeten... Alkalmat kell rá találnom, hogy beszélhessek vele...

Hamarabb lett erre módom, mint gondoltam, ugyan is Shardis kopasz fejéből remek ötlet pattant ki. Miért is ne állítana párba a páros gyakorlásnál Rivaille-jal. Úgy néz ki humoros hangulatában van... Ahogyan ott állok vele szemben olyan hideg és érdektelen tekintettel néz rám, hogy teljesen összeszorul a szívem.

-Sajnálom. -nyögöm ki. -Sajnálom, amit tegnap mondtam.

-Ha azt hiszed, hogy ettől kíméletesebb leszek veled most, akkor tévedsz. -válaszolja ugyan olyan hideg pillantással, mint előtte.

-De én komolyan mon...

-Nem érdekelnek a kibaszott problémáid. Inkább készülj a gyakorlatra. -zárja ezzel rövidre a vitát.

Mégis mit kellene tennem? Mit tegyek, hogy megbocsásson... vagy csak legalább meghallgasson. Az én hibám, és nagyon sajnálom. El kell neki mondanom valahogy... valahogy...