BNHA - Oneshots [KÉRÉSEK ZÁRVA]

Segítség

Bakugo X Uraraka

Raven_Re kérésére

– Szégyenletes vagyok... – nyögte a könnyeivel küszködve.

Ochako az ágya fölött lebegve nézte át a félévi értékelését. Csak második lett, Yaomomo megelőzte őt két számolási hiba miatt a matek résznél.

– Kilencvenkilenc százalék – hangja elfúlt, arcán végiggördültek az önutálat könnyei.

A középiskola első évét még úgy ahogy kihúzta, ám a második év felére teljesen átadta magát a lelkét maró megfelelési-kényszeres személyiségzavarnak s a tökéletes munka hiányán penészként megtelepedő depressziónak és önmarcangolásnak.

Gyűlölte magát minden hibáért, éjszakába nyúlóan tanult, gyakorolt vagy sírt. A túlhajszoltság ellenére nem mert aludni sem az őt támadó rémálmok miatt, így minden éjjel magára maradt a keserű gondolatokkal.

*

– Jó reggelt Deku-kun, Iida-kun! – köszönt reggel a fiúknak mosolyogva.

– Jó reggelt, Uraraka-san –Midoriya viszonozta a gesztust, mire Ochako halványan elpirult. Zavarában IIda üdvözlését már nem is hallotta.

Ma is mindenki jókedvű, a nap vidáman indul. Ochakonak is fenn kellett tartania a látszatot, így akkor is vígan nézett a világba, mikor Bakugoval találkozott a tekintetük. A szőke fiú szemei összeszűkültek és dühösen odébb fordította a fejét. Valahányszor Ochakora nézett, vagy hozzá kellett szólnia a lányhoz, ezt a reakciót produkálta. Uraraka ezt általában jól tűrte, igyekezett kiverni Bakugo megvetését a fejéből. A fiú ott ült a második padban, mikor Ochako kikapta azt a borzalmas kilencvenkilenc százalékot. És ez a tény most kikészítette Urarakát.

Izuku mindig megdicsérte és bátorította, amit hiába nem érdemelt meg, varázslatos, pár másodperces drogként hatott rá. Függött legerősebb osztálytársa elismerő szavaitól, talán ezért is szeretett bele.

A nap átlagosan telt. Ochako minden fontos tanulnivalót lejegyzetelt, a barátaival ebédelt és ment vissza a kollégiumba. Időközben, mikor úgy érezte senki sem látja, lopva Izuku felé pillantgatott. Délután sebesen megtanulta az aznapi anyagot, majd vacsora előtt elindult futni pár kört.

Épp a támogató tagozat műhelye mellett haladt el, mikor Bakugo kanyarodott ki elé. A fiú az edzőruháját viselte, kezében egy stoppert tartott. Valószínűleg ő is futni volt. Ochako erőltetetten rámosolyogott, mire a fiú megtorpant.

– Szia Bakugo...

– Na most lett elegem.

Ochako értetlenül nézett rá.

– Micsoda?

– Azt mondtam, elegem van – sziszegte a szőke hajú. – Rohadtul elegem van belőled.

– A-Azért, mert nem teljesítek elég jól? – makogta megszeppenve Ochako.

– Igen, azért mert színjeles vagy mindenből, baszd meg, azért van elegem... NEM!

Ochako riadtan összerezzent és félve hátrálni kezdett, ahogy Bakugo folytatta az üvöltést.

– A beledet kidolgozod, ami nem egészséges, a depresszió és a szorongás pedig az arcodra van írva! Szerinted miért van elegem?! Azért, mert nem keresel fel egy szakembert és hagyod főni magad a saját teljesítménykényszeredben!

Nem vette észre, de Ochakonak a szája is tátva maradt a döbbenettől. Honnan tudja Bakugo, hogy mi a baja?

– M-Miből jöttél rá, hogy pro-problémáim vannak magammal? – dadogta riadtan.

Bakugo nagyot sóhajtott.

– Figyelj... apámnak is volt egy ilyen időszaka, amit nagyon nehezen vészelt át. Pont ugyanúgy viselkedsz, mint ő három éve. Ugyanaz a műmosoly, a szenvedő tekintet, az a rejtőzködő magatartás, hogy még véletlenül se tűnjön fel másnak, hogy segítségre van szükséged... a biztonság kedvéért leellenőriztem a közösségi oldalakra bejelentkezett profiljaidat...

– Azt meg minek? – hökkent meg Ochako.

– Aki a digitális világban azzal indít, hogy jajj, milyen szar az élete és milyen szomorú és depresszív, az csak divatdepressziós. Akinek valós problémája van ezzel, kurvára nem mutat meg belőle semmit, mert bevallani sem képes magának normálisan. Nehéz észrevenni az ilyet. Habár az segített, hogy szinte mániákusan igyekszel lenyűgözni Dekut. Apám is így volt anyámmal és a munkájával. Ő kapott segítséget amit elfogadott, és meggyógyult. Neked is ezt kéne tenned.

Ahogy Bakugo befejezte a monológot, Uraraka lehajtotta a fejét és rámeredt a naplementében narancsszínt öltött edzőcipőjére. A következő pillanatban pedig megeredtek a könnyei.

– Nem tudom, mit csináljak! – zokogta kétségbeesetten, és térdre esett. – Fogalmam sincs! Azt sem értem, miért vagyok ott, ahol, hogy miért élek még!

Bakugo nagyot sóhajtott és leguggolt hozzá.

– Gyere... – tárta szét a karjait, mire Ochako gondolkodás nélkül a fiú ölelésébe borult.

– Bocsánat, Bakugo-kun!

– Bocsánatot is kérhetsz – hallotta a fiút. – Nem tiszteled magadat. Hogy akarsz így hős lenni? Mellesleg összekened a pólómat...

Ochako azonban már egy szót sem bírt kinyögni.

Pár hónappal később:

– Na?

– Kilencvenöt százalék. Nem rossz, mi?

Ochako kezében a dolgozattal Katsuki vállának dőlt. Az iskola parkjában üldögéltek egy padon, nem messze az egyik ösvénykereszteződéstől.

– Büszke vagyok rád – vigyorgott Katsuki.

Ochako ábrándozva a zöldellő fákra pillantott.

– Szép az idei tavasz.

– De nem olyan szép, mint te.

– Katsuki! – Ochako nevetve hagyta, hogy a barátja egy cuppanós puszit nyomjon az arcára. – Ne érzelgősködj, a végén azt hiszik, neked is van lelked!

– Tévhitekről nem tehetek.

Ochako kuncogva lehunyta a szemét és mélyet szippantott a friss levegőből. Régen volt, hogy így élvezni tudja az egyszerű dolgokat. Azt, hogy egy tél alatt leküzdje minden lelki problémáját a pszichológusának volt köszönhető.

És persze Katsukinak, aki végig támogatta őt. Segített neki rájönni, mit is szeretne elérni és mivé szeretne lenni. Nem csoda, hogy a pszichés egészségét visszaállító kemény munka során egymásba szerettek. Ochakot ez is csak megerősítette abban, hogy ő is ugyanolyan értékes, mint bárki más.