Haikyuu!! with you [Haikyuu!! Oneshots]

Kenma × reader

Köszönöm

Már több hónapja,hogy a kórház fehér falait kell bámulnod. Unalmas egy hely... - gondoltad. A szüleid egy külföldi úton voltak a munkájuk miatt,amikor a baleset történt. Még tisztán emlékszel, hogy mi történt előtte.

🕑🕑🕑

- Én csak azt mondom,hogy már nem is szeretnék mást elérni az életemben! - magyaráztad barátodnak.
- De miért?
- Hisz már megkaptam,amit akartam. - mosolyogtál. - Téged!
- Engem? - nézett rád furcsállva.
- Téged. Csak azt szerettem volna,hogy veled lehessek és hallhassam hogy azt mondod Szeretlek! - válaszoltad.
- De én már régóta szeretlek.
- Ahogy én is. És igazából azóta és előtte se jutott eszembe más,amit még el akarnék érni.
- Azért ilyet ne mondj. Még sok olyan dolog van,amit megélhetsz.
- Hát...Nem tudom.

Napok teltek el e beszélgetés óta és továbbra is ezen agyaltál. Semmi nem jutott eszedbe. Az egyetlen boldogság számodra a barátod, Kenma volt. Hogy láthasd a mosolyát,érezhesd a védelmező karjait,együtt játszva hallhasd a morgós hangját ha te nyersz és hogy hallhasd a nyugodt szívverését,mikor összebújva alszotok el. Ezt mind megkaptad. Minden alkalommal újra megkaptad,akárhányszor együtt töltöttétek az időtöket. Egy valóra vált álom volt...
Sose hitted volna,hogy tényleg lesz valami ami megakadályozza,hogy új álmaid legyenek.

Sétálsz. Ennyire emlékszel. Majd a másik pillanatban,ami még benned él az az,hogy fekszel. A hideg betontól libabőrös vagy. Valami nedveset érzel mindenhol magadon. Valami forró folyadék ami elhagyja a testedet. Egyszerre fázol és érzel melegséget. Emberek kiabálnak körülötted és egy szétroncsolt autó áll nem messze melletted. Mi történhetett? Segítened kéne. Ki sérült meg? De várjunk...Jaj! Mi ez a fájdalom?! A fejed,a lábaid és karjaid,a mellkasod. Itt mind megjelenik ez az éles fájdalom. De akkor... te szorulsz segítségre.
Valaki óvatosan mozgatni kezd. Ez is fáj! A szemhéjaidat lassan lecsukod,nem foglalkozol semmivel. Csak lehunyod és hagyod,hogy a sötétség felemésszen.

Világosság. De az előbb még minden fekete volt. Egy kórházi szobában fekszel. Orvosok és nővérek állnak körülötted, idegesen hadonászva egymásnak. Ilyen nagy lenne a baj? Kinyitod a szemeid és beszélni próbálsz. Már a jang képzése is megterhelőnek tűnik.
- Ho-hol vagyok? Ez itt...infúzió? - mutatsz a károdra rögzített csőre.
- Hála istennek! Szia (Név)-chan, én vagy az orvosod. Mond el,mire emlékszel? Nem muszáj beszélned csak adj valami jelet hogy hogyan érzel.
- Egy...autó. Egy széttört autó.
- Igen,eddig jó.
- És én a földön... - majd hosszabb időre elgondolkozol.
- Ennyi? - kérdezi mire bólintasz.
- Nem lesz semmi baj. - nyugtat egy másik orvos. - Baleseted volt de már a kórházban vagy. Minel többet megteszünk azért,hogy meggyógyulj.
Erre nem válaszoltál csak az ablak felé fordítottad a fejét. Hol lehet Kenma most? Tud rólad? És a szüleid? Ők biztos még külföldön vannak. Majd hangokat hallasz.
- A lányuk állapota kritikus és instabil.
- Segítsenek rajta! Bármit kifizetek csak gyógyítsák meg a lányomat! - kiabálja apukád. Szóval hazajöttek.
- Kérjük! Ő a mi egyetlen kincsünk!
- Sajnáljuk. - mondja lehajtott fejjel az orvos és elsétál.
A szüleid bejönnek és könnyekkel áztatott arccal,de mosolyogva közelednek feléd.
- Miért sírtok? Nincs semmi baj. - mondod és gyengéden elmosolyodsz.
- Nincs. Nincs semmi baj, igazad van. Minden okés lesz kicsim,ne félj. - szorítja meg a kezed anyukád könnyeivel küszködve.
De miért szomorú mindenki? Mi fog történni,hogy mindenki úgy sír mintha elvesztett volna valakit.

🕑🕑🕑

Már egy hete hogy ez megtörtént. Az emberek sírnak és neked senki nem akarta elmondani. Azóta egyre gyengébbnek érezted magad. Ekkor valaki benyitott a te termedbe.
- (Név)! - kialtott a barátod.
- Szia Kenma. - suttogtad.
Már alig bírtál beszélni.
- Én...én úgy sajnálom. - mondta és sírni kezdett.
- Mit sajnálsz? Hisz te nem tehetsz semmiről. Minden okés. - mosolyogtál.
- Nincs! Nincs semmi rendben! Kórházban vagy és a testedben nincs egy ép rész se! - kiáltotta dühösen.
Némán hallgattad,nem jutott eszedbe semmi. Hisz már ezerszer elmondtad neki. Úgy látszik ideje utoljára elmondani. Megfogtad a kezét és ránéztél.
- Már annyiszor magyaráztam el neked,baka. Hogy nem tudod megjegyezni? - kuncogtál erőtlenül. - Már elértem amit akartam. Csak veled akartam lenni. Ennyi.
- De ez nem ilyen egyszerű! Én még nem akarlak elveszteni! - dadogta könnyeivel küszködve.
- Csak... Mond nekem mégegyszer. Tudod...Csak ez éltetett egész végig.
- Ne,(Név)...Nem teheted... - suttogta.
- Kérlek. Mégegyszer hallani akarom. - mondtad elhaló hangon és óvatosan odaemelted a kezed sz arcához. Letörölted a könnyeit és gyengéden megsimítottad. Ő megfogta a kezed úgy mintha soha nem akarná elengedni már.
- Szeretlek (Név)! Mindig is szeretni foglak...
- Én is téged. És köszönöm... - suttogtad és lehunytad a szemeid.

Teljesült...Még utoljára újra teljesült. Soha nem fogod elfelejteni. A te valóra vált álmod... A te egyetlen kis szerelmed...

...

Én magam sírtam,miközben ezt írtam. Sajnálom,hogy szomorú rész de ez is kell egyszer. Másrészt meg kiírhattam magamból az érzelmeimet...