Haikyuu!! with you [Haikyuu!! Oneshots]

Suna × reader

Elhoztam a részt Vanadyn kérésére! Remélem tetszeni fog!

...

Rejtett érzékenység

1 hónap. Sok szerelmes pár ezt az két szót hallva nem mutatna ki különösebb meglepettséget vagy büszkeséget. 1 hónapot minden kapcsolat kibír, nem? 1 hónap nem nagy cucc. Azonban belőlem ez teljesen más érzelmeket vált ki. Ugyanis pont ennyi ideje változott meg az életem és ismertem meg egy eddig számomra teljesen ismeretlen érzést, a szerelmet. Mikor megpillantod azt a bizonyos személyt, a szíved úgy zakatol akár egy sebes vonat. A jól ismert pillangók felébrednek, izzadság cseppek kezdenek gyöngyözni a tenyereden, és semmi más nem tudja elvonni róla a figyelmedet.

Sokáig azt hittem, ezek csak a filmekben léteznek. Vagy az ember annyira ködösen lát ilyenkor hogy bebeszéli magának ezeket. De rá kellett jönnöm, hogy a hallottak igazak, ugyanis én is átéltem.

Első évemet töltöttem a gimiben, mikor megismertem Sunát. A lány és fiú röplabda csapat közös sport tábort szervezett azon a nyáron. Kezdő röplabda játékosként féltem, nem értettem semmihez, míg sok társam már rutinszerűen pakolt ki és készítette elő a pályákat a játékra. Én viszont csak szótlanul álltam és Suna magától nem is segített volna nekem, ha az edző nem küldi utánam. És itt kezdődött minden. Hogy mennyire megkedveltem ezt a komoly, általában érzelemmentes tekintetet amivel azután minden egyes nap köszöntött. Majd emiatt vettem rá magamat egy hónappal ezelőtt hogy elhívjam őt egy kétszemélyes mozis estére, ami utána a vártnál is jobban sikerült.

- (Név)-chan. - integetett arcom előtt Atsumu, mire megrázva fejemet csöppentem vissza a valóságba. - Minden rendben?
- Persze, csak elbambultam egy kicsit. - bólintottam kissé komor tekintettel, majd le is szegeztem azt egyenesen a lábaim felé.
Az előttem ülő fiú egy apró mosollyal az arcán nyúlt az állam alá majd emelte fel fejemet hogy a szemeibe nézzek.
- Suna miatt aggódsz, mi?
- Ennyire leolvasható rólam...?
- Nincs miért idegeskedned. Edzés után találkoztok, elmentek hozzá és megnéztek egy jó filmet. Nem fog semmi rossz történni.
- Tu-tudom. - válaszoltam bizonytalanul és felállva elkezdtem összepakolni a cuccaimat. - Csak most fogok először elmenni hozzájuk. Mármint... - álltam meg egy pillanatra és felnéztem a plafonra. - Már nem első alkalommal leszünk kettesben, de ezúttal máshogy érzem magam. Nem is tudom, talán... úgy érzem hogy csak én erőltetem ezt. - sóhajtottam és folytattam a pakolást.
- Erőltetni? A srác oda van érted, csak nem mutatja ki. Ő afféle tsundere típus. - nevetett Atsumu.
- Ha te mondod. - kuncogtam el magam én is, majd felkapva táskámat legjobb barátom felé fordultam. - Akkor holnap találkozunk Tsumu.
Válaszképp egy biztató mosolyt küldött felém, mire én kiindultam a teremből egyenesen haza felé.

Alig 10 perc alatt elértem a bézs színű házhoz, majd előkapja lakás kulcsomat becammogtam a nappaliba. A bejáratnál (kutya név) nagy izgatottsággal köszöntött néhol egyet egyet felugatva.
- Szia kislány. - hajoltam le, hogy a hosszú nap után újra megszerethessem kiskedvencemet.
A ház azonban így is üres volt. Szegény (kutya név) egész nap itt van egyedül...

Mióta anya és apa egy másik városban szinte éjjel-nappal dolgoznak, ritkán akad olyan alkalom mikor együtt van a család.

Elhessegetve rossz gondolataimat elvonultam a szobámba, hogy átöltözzek. Épp a megfelelő ruha darabokért kutattam, mikor újra elkapott az a bizonyos rossz érzés. Lehuppantam az ágyamra, fejemet pedig egy párnába fúrtam.
- Mond (kutya név), miért kell mindennek ilyen nehéznek lennie? - fordultam a mellettem fekvő szőrgombóc felé, aki válaszképp csak békésen szuszogva nézett fel rám. - Nem tudom, hogy tényleg szeret e... Vagy csak túl aggódom? Igen, biztos csak a sok stressz miatt van. - mosolyogtam rá, viszont mosolyog semmiképp se volt őszinte és nyugodt.
Tudtam, hogy saját magam nyugtatásával nem érek sokat.