Vampire Authority +18

1.fejezet

Emlékszel, hogy mikor álmodtál igazán szépet? Mikor volt utoljára minden tökéletes? Mikor voltál utoljára a legboldogabb? Mikor gondoltad, hogy "igen, most minden stimmel", vagy, hogy "minden megy a maga helyén"? Mikor keltél fel úgy, hogy ez lesz életed legjobb napja, és tényleg így is lett? Túl nehéz kérdések? Kérdezzek könnyebbet? Rendben... Ma boldog voltál? De... Nem arra az elcsépelt mosolyra gondolok, amit ki kell facsarni magunkból. "Miért kötelező?" Kérdezed te. Mire a válasz egyértelmű: ez az illem. 

A mai világunk mindent a divatra, az illemre a pénzre és a népszerűségre irányít. "Legyen olcsó, hogy tartalékoljunk!" Egyszerű pszichológia. A Chernobyli katasztrófa után a sugárfertőzött ételek voltak a drágábbak, gondolván, hogy az emberek úgy is az olcsót veszik meg. Voltak viszont, akik úgy gondolták, hogy az olcsóbbak lesznek a fertőzöttek ezért ették a drágább ételeket. Az emberek nem egyszerűek. Nehéz őket

- Mondtam már!! - üvöltötte egy nő. - Ha nem tetszik húzz el innen!!

Sóhajtottam egyet. Felálltam laptopomtól és becsuktam az ajtót. De az épp, hogy tompított nevelő szüleim ordítozásán. Fáradtan ültem vissza az ágyra és beletúrtam a chipses zacskóba, egy marékkal számba tömtem a sós rágcsát. Majd megtöröltem kezemet nadrágomba és a billentyűzet felé tettem ujjaim. 

Akkor itt egy egyszerűbb kérdés: Voltál már csendben? Olyan helyen, ahol senki se zavarhat. Ahol csak a közeli patak csobogása és a fák leveleinek halk susogása töri meg a nyugodtságot. Hunyd le a szemed és képzeld el... Egy gesztenyefa alatt ülsz. A levelek az ősz színében pompáznak. Valahol egy fekete rigó énekel. A puha gyep és a friss harmat illata. Hátadat a durva törzsnek döntöd egy könyv van a kezedben. Egy gyenge szél túr bele hajadba, a régi kötet illata megcsapja orrodat és azt kívánod, sose távozzon el. Ez az én titkos helyem... Persze csak fantáziában, hívhatjuk elme-palotának, ahogy Sherlock is tette, de ez másabb, mint az övé. Bármit megtennék azért, hogy egy percre átélhessem ezt az érzést. De... Ez a levegőszennyezés és a haladó világunk miatt sajnos eléggé lehetetlenné teszi a nyugodt, békés természetet. 

- Samuel Wilson!

Ez a nevem. Tudom mit gondolhatsz... De nem! Nem én vagyok Sólyom a képregényekből. Nem vagyok hős, sem afroamerikai. És a második világháborúban se harcolhattam. Ami azt illeti, akkor még meg se születtem. Egy hét múlva leszek nagykorú, ami azt jelenti, hogy végre elhagyhatom ezt a zajos házat. De persze... Nem tudok sehova se menni. Még nincs elég pénzem... 

- Megyek! - kiabáltam le nevelő anyámnak. Emily egyébként egy kedves nő... Már, ha... Nem mérges. És az nagyjából így null huszonnégyben van. Főleg mikor a férje hazaér a kocsmából. 

Leugráltam a lépcsőn és leporolva sós nadrágomat a konyhába léptem. Szerencsémre jók a reflexeim, így sikeresen kikerültem a felém repülő fakanalat. Majd utána nézve láttam, ahogy az eltör egy vázát. Rémülten pillantottam Emily felé. 

- Igen? - kérdeztem szemöldökömet ráncolva. 

- Már megint mit műveltél? - morogta a nő egy másik kanalat elővéve és fenyegetően felém tartva. 

- Öm... - léptem hátra megszokásból, de hátam a falnak ütközött. - Nem igazán ért...

Egy csengő mentette meg életemet. Hiába tiltottam le Emily profilját a blogomról, úgy tűnik ő ismét elolvasta az új posztomat. Még mindig nem tudom, hogy hogyan jöhetett rá, mit is csinálok a laptopomon esténként. És nem! Nem a pornóra gondoltam! Blogot írok. Filozofálok és megmutatom az embereknek saját világképemet. Nem vagyok depressziós, hiába tart sok gyűlölködőm annak... Mondanom se kell, hogy mindegyik a suli menő focicsapat tagja. Nos igen... Nem vagyok népszerű suliban a fiúk körében. Egy: mivel homoszexuális vagyok, kettő: pedig művészlélek. De héj! Ki ne szeretne egy magányos meleg farkas, írót? A középsuliban... Ami azt illeti ott senki. Főleg mivel egy kis iskolába járok, mindenki ismer mindenkit. Alig vagyunk 200-an. Ráadásul...

- Akkor kinyitod még ma?! - förmedt rám Emily.

- Ah... - fordultam ki a konyhából. Bő pulcsimba dugtam egyik kezemet és az ajtóhoz léptem. 

Lehunytam szememet, hogy a bejáratban várakozó ne láthassa dühömet. Majd kinyitottam az ajtót annak dőlve. 

- Carter motel, miben segíthetünk? - adtam be a szokásos "viccemet". Igazából nem vezettünk motelt, de mindig feldobom valahogy a beszélgetés kezdéseket, hogy aztán legyen mire fognom, amiért ismét a padlón kötöttem ki véres szájjal. 

De választ ezúttal nem kaptam. Kinyitottam szememet. Meglepetésemre senki se állt az ajtóban. Kijjebb léptem, hogy körbenézhessek. A sötét éjben csak a sárga lámpák fénye adott halvány világosságot. Egy lélek se volt kint. Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor egy papírfecnit fújt a szél lábamhoz. 

Na már most... Ez több dologból is furcsa volt. Először is szélcsendben tudtommal nem fúj a szél. Másodszor is, amint kezembe vettem egy szöveg villant fel rajta. De mikor el akartam olvasni újra, hogy jól láttam-e, az eltűnt. Felpillantottam. Egy furgon lámpája kényszerítette kezemet szemem elé. Miután elfordult a jármű, hunyorogva néztem utána, de rendszámát nem tudtam leolvasni. 

Becsuktam magam mögött az ajtót, kezembe forgatva a cetlit. 

- Ki volt az? - kérdezte a nő. Értetlenül pillantottam fel rá. - A csengő... Ki keresett? 

- Ja... - kaptam észbe. - Senki nem volt ott. M... Most mennem kell. 

- Hogy mi?! - követett tekintetével. - Még közel se fejeztük be a beszélgetést, fiatal ember!!

De addigra késő volt. Már felrohantam a szobámba. Magamra kulcsoltam az ajtót. Ágyam alól egy hátizsákot húztam elő. És beledobáltam pár ruhát és gyógyszert, meg az asztma sprayt (sose lehet tudni). Eltettem ezentúl a laptopomat és egy plüss macit is. Ez volt az egyetlen emlékem a szüleimről. A füle kicsit megtépet volt és meglátszott rajta az idő, de nélküle sose mentem sehova. Még a suliban is a táskám legalján lapult. Egyszer kirázták azt a suli mögötti szertárnál, ahol nincs tanár és kamera. Mindenki szeme láttára szégyenültem meg az utálóim tevékenysége miatt.

Átvettem másik pulcsimat, az nem volt annyira szakadt. Kapucniját visszafordítottam. Kesztyűs részébe beledugtam ujjamat, hogy melegítse bütykeimet. 

- Samuel nyisd ki! - dörömbölt az ajtón Emily.

Nem válaszoltam csak gyorsan összecipzároztam a táskámat és hátamra dobtam. Felléptem íróasztalomra és leguggolva nyitottam fel az ablakot. Egy kötéllétrát, melyet én készítettem még régebben, legurítottam. Óvatosan ereszkedtem le fokról fokra. Majd egy méterre a föld felett leugrottam róla. Bukfencbe vetődve rugaszkodtam el. Majd rohanni kezdtem. Még hallottam ahogy Emily kiáltozik utánam, de nem törődtem vele.

Pontosan tudtam a célomat. És azt is, hogy miért megyek oda. Azt viszont már nem, hogy mi fog ott várni rám. Vagyis, hogy ki. 

A cetlin, melyet kaptam, csak egy mondat szerepelt. Gyere a helyedre, ha csendre vágysz.

Oooké, szóval itt is lenne az emlegetett könyv, amit "nagydobra vertem". Ha tetszett dobáld meg vote-okkal! 😁 Csumibubiii!