Vampire Authority +18

28.fejezet

A férfi ismét ellökött. Ezúttal viszont az ajtónak estem. Fejemet csúnyán bevertem, nem tudtam, hogy mégis meddig voltam eszméletlen, de biztosan csak pár percig. Fel akartam állni, de csuklóm nem mozdult. Ekkor vettem észre, hogy az öv, mellyel a gyermek hátát verte, most az én csuklómra van kötve és a radiátorhoz szegez. Nedves volt, de nem láttam, hogy pontosan mitől. Bár feltételezem... A fiú vérétől...

A gyereket a falhoz nyomta. A gyerek szinte csak csont és bőr. Meztelenül próbált megállni reszkető lábán. A pocakos pasas egész testével rásimult a síró fiúra, ezzel teljesen a falhoz nyomva őt. Csuklóját egy kézzel fogta össze és nyomta fel a gyerek feje fölé, aki megpróbált kiszabadulni a szorításból, de esélye se volt.

Arcát még ekkor se láttam. Magasságából és hangjából ítélve, alig lehetett hét éves. A férfi nagyjából ötven körülinek tűnt.

- Nhh!!! - nyögött egy nagyot a gyerek. Megláttam az okát...

A férfi felálló, kőkemény oltárian vastag tagját tövig nyomta a gyerekben. Kétségbeesetten próbáltam kibogozni kezemet.

- Héj!! - üvöltöttem, ahogy csak torkomon kifért. - Hagyja abba!! Engedje el!!!

De a férfi csak gyorsabban kezdett el benne mozogni. Láttam, amint szinte folyik a fiú bejáratából a vér. De annak egy szava se volt. Épp, hogy csak nyüszített a férfi egyik-másik erősebb döfésén. Zokogásának se adott hangot. Láttam, hogy szenved és ordítani tudna fájdalmában.

- ELÉG!!!

*

Zihálva pattantam ki az ágyból. Csak ültem és bámultam magam elé.

E... Ez egy álom volt...

Elaludtam...?

Az ajtóra néztem. Még mindig tárva nyitva volt. Én pedig a pincében. Egyedül...

Hajamba túrtam. Lábam és kezem reszketett félelmemben. Mindenem csurom víz és viasz volt.

A kertvárosi, gazdag negyed... Az a kisfiú az ablakban... A festék szag... És az a padló, ami nyikorgott... Aztán a játékok... A nevetés... A padlás...

- Istenem... - tettem kezemet szám elé. - Igaza volt... Az emlékek...

Amit Aaron mondott, hogy az emlékek miatt kívánták az emberek a halálukat. Mi van, ha... Velem is ez lesz? Csak én nem az itt megélt emlékek miatt, hanem... Ami gyerekkoromba történt...

- Meg fogok őrülni... - motyogtam lábamra hajolva, az ágyban ülve.

***

/SAMUEL RÉGEBBI BLOG BEJEGYZÉS\

Miért is írok? (vázlat)

Ez egy érzelmes téma... Ezért se tettem ki akkor, amikor megírtam. Sőt az is lehet, hogy évekkel utána se teszem ki... Vagy talán már sikerült elhomályosítanom az emlékeket... Ugyanis számomra az indok, amiért elkezdtem itt írni. Íme a már többször feltett kérdésre a válasz.

Születésemtől kezdve, egészen nyolc éves koromig egy gazdag családhoz kerültem. Ami azt illeti, ők voltak az én nagynénikém és bácsikám. A vér szerinti szüleimről csak annyit tudtam, hogy apám autó balesetben halt meg, anyám pedig a szülésembe. Én úgy nevelkedtem, hogy a nénikémék az én családom.

Gazdagok voltak. Csak a nénikém dolgozott, míg a bácsikám otthon felzabálta a hűtőt és megitta az összes alkoholt, amit aznap vásárolt. Én három éves koromtól bölcsődébe, majd óvodába, később pedig iskolába jártam. Nosztalgikus család voltunk. Templomba jártam, én és a néném. Állatkertbe, vidámparkba, játszóterekre sétáltunk ki... Én és a néném... Mit ne mondjak, igazán élveztem az akkori nappalokat.

Az éjszakák viszont... Miután betöltöttem a hármat elkezdődött életem legszörnyűbb öt éve. Először csak apróságokkal kezdődött... Egy két pofon, vagy nyakleves. Néha kukoricán térdepelés, vagy maximum körmös. De ahogy teltek, múltak a hónapok, úgy nőttek a "nevelések" vele együtt. Már hétköznapi dologgá váltak a pofonok és rúgások, minden ok nélküli száma. Viszont a hibáimért, ami valljuk be, akkoriban igen sok volt, főleg, hogy egy puszta "rossz oldalon van a villa" is hibának számított... Ráadásul nem a legkisebbnek... Minden hasonlóért, vagy ennél nagyobbért... Szíjat vett elő bácsikám.

Egy gyermek támaszkodott a falnak. Kezét feje fölé helyezte és homlokát karjának nyomta. Arcáról patakokban folyt a könny és fájdalmában ordított. Míg a mögötte álló részeg kövér fickó egyik kezében egy sörösüveget tartott, másikban pedig övét. Amivel kegyetlenül korbácsolta a kisfiú mezítelen hátát. Minden egyes csapás felszakította a bőrt és vér csordult ki a seb helyéről.

Majd betöltöttem a nyolcadik életévemet. Elköltöztünk egy nagyobb házba. Ott kezdődött minden. Tisztán emlékszem a játszószobámra. Ami a padláson volt, telis-tele haszontalan kacatokkal. Remek búvóhelynek bizonyult. Egyik nap rengeteg rossz jegyet kaptam és tele voltam figyelmeztetőkkel. Rosszul éreztem magamat aznap... Mindenre emlékszem.

Csak ledobtam a táskámat és az összes házi-szabályt megsértve, cipővel rohantam fel a padlásra, nem is köszöntem és az imámat se mormoltam el, ráadásul a táskámat is otthagytam. Tudtam, hogy otthon volt a nagybácsikám. Legszívesebben haza se mentem volna, de abból már túl sokat "tanítottak". Míg fent sírtam, tudatában voltam azzal, hogy a bácsikám megnézi ellenőrzőmet és felém közelít.

Aznap nem volt elég számára a puszta verés. Többet akart... És amit akar azt meg is kapja...

Elvette szüzességemet és szinte félholtra vert. Majd úgy távozott, mintha csak a vacsoráját fejezte volna be.

Meleg vagyok. Igen, lehet, hogy ez mások szerint bűn. Lehet, hogy akárhova megyek csak megvetést és gáncsot kapok. Lehet, hogy ezért utálnak az emberek. De... Miért engem büntetnek? Miért engem bántanak, amíg az ilyen emberek szabadon járkálhatnak?! És itt nem az erőszakosságról, vagy a pedofíliáról beszélek! Nem a vérszennyezésről esetleg az alkoholizmusról. Nem... Itt az olyan emberekről írok, akik ezt lelkiismeretfordulás nélkül megteszik. Bármikor belerúgnak a másikba, csak mert az úgy néz ki! Csak, mert ő más, mint a többi! Mégis miért?! Miért kell mindenkinek egyformának lennie? Miért bűn, ha te kitűnsz a tömegből?!

Sajnálom, hogy ez ilyen ultra rövid rész lett és ilyen későn jött ki, de szerintem elég sokat mondott. És tudom, hogy ezt a könyvet csak olyanok olvassák, akik egyáltalán nem ítélik el az LGBTQ tagokat. De sajnos rengetegen ilyenek. Főleg itt Magyarországon (jó tudom más Eu. országokban is, de értitek...). És ez tényleg szívemből szólt. Már rengetegszer feljött ez a téma, mind ismerősök közt mind slowlyn (igen én ilyen stréber vagyok, jó?!😂😂😅). Szeretném, ha ezt az utolsó üzenetet megtartanátok a szívetekben. Puszillak benneteket!!

Csumibubiii