Vampire Authority +18

27.fejezet

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen. Csak arra ébredtem, hogy csuklóm elviselhetetlenül fáj. Szabad kezemmel kikötöztem a másikat és felültem az ágyba. A testemre száradt viasz csak úgy pergett le rólam. Kis nehézséggel, de végül sikerült kikapcsolnom maszkomat. Annak szájrészére rászáradt vérem és saját ajkaimon is éreztem. Nyelvem borzalmasan fájt, meg akartam nézni, hogy hány helyen sértette fel a maszk, de sehol se tudtam. Eloldoztam lábamat is. Már épp álltam volna fel, amikor az ajtó nyikorogva tárult ki.

Aaron állt benne, kezében egy tálcával. Rémülten húzódtam a sarokba és amennyire csak tudtam, összegömbölyödtem.

- Örülök, hogy felkeltél. - vigyorgott perverzen, amitől csak jobban kirázott a hideg.

Letette az asztalra a tálcát és nekidőlt a falnak, a sarkig nyitva álló ajtó mellett. Szemem a tálcán lévő étel, Aaron és az ajtó közt járt.

- Gondolom éhes vagy. - fonta össze mellkasán karját. - Gyere.

- M... Mit akar...? - csuklott el hangom.

Nyelvem minden egyes apró mozdulatnál égett és sajgott. Alig bírtam mozgatni, így a szavaim is furán formálódtak.

- Azt, hogy legyen egy kis erőd. Különben nem tudok belőled sokat inni. - válaszolta egyértelműen.

Szememben könny szökött.

- Mi... Miért csinálja ezt? - tört ki belőlem és fejemet a karomba temettem.

Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy bárki is lásson engem. Egyedül akartam lenni. Otthon, vagy abban az erdőben. Most a suliba is szívesebben lettem volna. Bárhol csak itt ne. És ne vele...

- Mi rosszat tettem ellened, hogy elraboltál? Mégis mi a vétkem...? Sajnálom!! Sajnálom, hogy emberként gondolkodtam! Sajnálom, hogy próbáltam menteni a menthetetlent! Sajnálom, hogy még abban is vakon megbíztam, akit a legjobban utálok! Mégis mikor lesz vége?!!

Zokogva pillantottam fel. De nem láttam sehol se Aaront. Az ajtó viszont sarkig nyitva volt. Könnyeim újra megindultak és karomba temettem arcomat.

- K... Kérlek hagyd abba... - motyogtam magam elé. - Nem próbálok megszökni többet... Ígérem...

*

Nem érdekelt a nyavalygása. Fentről éppen időben csengettek. Fittyet hányva a zokogó fiúra felrohantam. Be akartam zárni az ajtó, de olyan gyorsan menekültem, hogy menet közben megfeledkeztem róla. Az nagyon rossz lenne, ha most kilépne a küszöbön... Remélem megtanulta egy életre...

- Halihó! - intett N, az ajtóban állva. Beengedtem.

- Köszi, hogy jöttél. - csuktam be az ajtót utána, ahonnan a szeles korareggel beszűrődött.

- Úgyis szünet van. - vonta meg vállát és lelapította haját, melyet a kinti enyhe szél borzolt össze. Majd miután körbenézett rám pillantott. - Hol van?

- Alszik. - hazudtam. Tudtam, hogy Samről beszél, nem akartam, hogy meglássa, ugyanis akkor megpuhulna szíve.

- Ilyenkor? - hökkent meg, de inkább elengedte a dolgot. - Hoztam vitaminokat.

- Minek? - vettem el a szatyrot, melyet felém nyújtott.

A konyhába indult el.

- Az emberi szervezetnek szüksége van rá. Hogy ne legyen újra beteg. Vagyis tompítja annak esélyét. Ha már úgyis megvonsz tőle minden napfényt. - kinyitotta a hűtőt. - És egészséges tápanyagot... Mindegy is... Miért hívtál?