Vampire Authority +18

13.fejezet

Nyakamat eltakartam egy újabb adag gézzel, hogy ne legyen feltűnő. Elviselhetetlenül fájt és duzzadt, mintha a maradék vér még ki akarna törni belőle.

"És tartani fogod, különben kinyírlak, te pöcs."

Visszhangoztak fejemben Oliver szavai. Fáradtan sóhajtottam és leültem a székre. Rengeteg energiát vesztettem, főleg mert miután egy kiadós ebéd főfogása lettem, nem pihentem. De a takarítás is betette a kaput.

Mindenhol rengeteg por volt és a pókhálókat se győztem tisztogatni. Egy egész napomba telt csak a hall és a nappali, amivel nem mellesleg még nem végeztem. Ráadásul három szintje van a kastélynak.

Majdnem leragadt a szemem az összes pillantásnál. De még ébren kellett maradnom. Nem akartam, hogy Aaron levegye a gézt, miközben alszok. Jobb, ha megvárom és hazudok valamit. Addig is a könyvét bújtam.

Az események még be se indultak, de már a 138.oldalnál tartottam. Eddig csak Aaron családjáról volt szó. Szülei agyba, főbe dicsérték Olivert, amíg az idősebb csak szidásokat kapott. Sose tűnt ki semmiben se, amit családi hagyománynak neveztek. Ilyen volt például a művészet, legyen az zene, festészet, akár irodalom, a házimunkában se felelt meg. A vadászattól is távol állt. Nem bírta nézni az állatok élettelen testét és szürke, elhalt szemeit, ahogy üresen merednek rá.

Öccse azonban mindenből kiemelkedő volt. Aaron hiába igyekezett sose érte el azt a szintet, amit ikertestvére. Ő volt a szebb, ügyesebb, gyorsabb. De akkor mégis, hogy lehet az, hogy míg Oliver manapság éhezik, addig Aaron egy egész sereget állított magához?

- Nem! Mondtam nekik, hogy most egy ideig megvagyok. - hallatszott Aaron ideges hangja a lépcső felől. - Igen, és még búcsú ajándékot is hagytam. Nem tudom, hogy ebből mi nem volt érthető!

Még aláhúztam egy mondatot, aminek nem láttam értelmét. Majd a mögöttem lévő résnyire nyitott ajtó kicsapódott.

- Jaj! Hallotta?! Biztosan valamelyik csöves újra betört! Most mennem kell! - nyomta ki a srác a telefont. Felém indult és az asztalra letette vacsorámat. Majd felült a deszkára.

Térdére könyökölt és telefonjával babrált görnyedten. Nem igazán törődtem vele. Tovább néztem a könyvet. Tudtam, hogy úgyse tudnám elvenni tőle a telefont, ahhoz túl gyors és erős. Ásítottam némán egy nagyot, majd folytattam munkámat.

- Menj lefeküdni. - szólt váratlanul Aaron. Fel se pillantottam.

- Megvagyok. - legyintettem tovább bújva a könyvet.

- Akkor egyél. - parancsolt ismét.

- Már megtettem. - vontam meg vállamat.

Pár perc csend után még mindig olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Felpillantottam és tényleg nem tévedtem. Aaron érdeklődve fürkészett. Felvontam szemöldökömet és önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám.

- Mi van? - horkantottam meglepetten.

- Hogy haladsz? - kérdezte kifejezéstelenül.

- Nos... - pillantottam le komoran a könyvre. - Még nem jutottam el semmilyen fontos eseményhez, vagy...

- Ezt, hogy érted?! - vágott közbe felháborodottan. Ránéztem rémülten. - Az életemről beszélsz, kölyök.

- Kölyök? - hökkentem meg. Mire elhallgatott és leszállt az asztalról. - Még senki se... Én nem vagyok...

Egyre csak közeledett, lassú léptekkel.

- Holnap fogom betölteni a 18-at, de... Mi vagyok én, kutya?!