Vampire Authority +18

21.fejezet

A napok ugyanúgy teltek. Mindig ugyanazt kellett elvégeznem és sose dolgozhattam előre. Átlagosan három, vagy négy ostorcsapás ért naponta, a pofonokból viszont bőven jutott. Talán bűntudata lehetett a születésnapomon történtek miatt, ugyanis eddig még nem ivott véremből, szerencsémre. A ház csillogott-villogott a tisztaságtól, de mégis minden nap újra kellett kezdenem. Valamiért sose engedett fentebb az első emeletnél, pedig kíváncsi voltam, hogy mi lehet felette.

Aaron kora reggel elment. Megparancsolta, hogy takarítsam tovább a házat és, ha még marad időm főzzek valamit. Megfenyegetett, hogyha elhagyom a házat, könnyes búcsút vehetek karomtól. 

Na, de ki hinné el egy ijesztő, szociopata, mániákus kétszáz éves vámpírnak, hogy darabokra töri a kezemet? Pont ez az... Én nem hittem el neki. Ha sikerül megszöknöm, akkor már nem talál meg soha többé és végre szabad lehetek. 

De ahányszor csak elhaladtam a hallban vágyakozva bámultam az ajtót, sosem mentem hozzá közel. Féltem, hogy ha kinyitom, ő ott fog állni. Hogy újra kiszívja a véremet. Vagy a földbe döngöl. Ismét kutyának néz, esetleg lezár a pincébe és éheztet. Halálra korbácsol, újra a számba rakja magát, vagy ki tudja még, hogy milyen beteg dolgokat művelhet velem. A lábam és kezem is remegett. Visszagondolva az előző hétre rettegtem a hálószobájában található nyakörvtől és ketrectől. Meg minden kutya felszereléstől, a hányinger kerülgetett pusztán a táp gondolatától. 

Diiing Dooong

Összerezzentem és észbe kapva tisztult ki látásom. Értetlenül néztem az ajtót. A homályosított oldalsó vékony tükrön át, mozgást láttam. Most mit tegyek? Ha kinyitom megkérdezik, hogy ki vagyok. De, ha Aaron áll az ajtóban és elvesztette kulcsát? Nem... Biztosan nem ő az. Akkor szólna. Segítséget kéne hívnom. Mi van, ha Aaron a közelbe van és észreveszi? Mit tegyek?

- Na, szóval nem is húzom az időt. Mindenki tudja, hogy gazdag és erős vagy, kvázi párb... - én... kinyitottam az ajtót... 

Benne pedig egy ismerős alakot láttam. Nem volt szerencsém, viszont nem Aaron állt benne. És őt a közelbe se láttam. 

- Samuel? - hökkent meg ő is ugyanúgy, ahogy én. 

- J-Jackson... - nyílt nagyra a szemem. A suli csapatkapitánya már nyitotta száját, amikor rácsaptam az ajtót. 

Nekidőltem és levegőért kapkodtam. Egy újabb köhögő görcs fogott el. Szívem hevesen vert, a hideg folyton rázott és az izzadásról nem is beszélek... 

Bárkit, csak őt ne! Mit keres itt? Mit akar Aarontól? Vagy engem keres? Dehogy! Még akkor se keresett volna, ha én lennék az utolsó ember a Földön! Ráadásul halott vagyok. És az arcából ítélve sejtelme se lehetett róla, hogy itt tartózkodok. Bezárva... És mi van, ha ez az ember ki nem állhat engem?! Ő is ember! 

Kinyitottam az ajtót. 

- Ments meg... - ziháltam. A sírás kerülgetett. 

- Mi van?! - horkantott fel. - Azt hittem, hogy megdögöltél! Mi a francot keresel itt? 

- E-elrabolt... - magyaráztam remegve. - Kérlek, tudom, hogy utálsz, de... Szükségem van a segítségedre. Könyörgök... 

- Elrabolt? Ki? - ráncolta szemöldökét. 

- Aaron... - nyögtem ki. 

- Aha... Tudtam én, hogy bolond vagy, na de ennyire... - vonta meg vállát. - De magyarázd már el, pöcsi, hogy mégis mi a faszért rabolna el.

- Ő... Ő egy vámpír és én vagyok itt az utolsó ember, akit nem keresnének. A vérem kell neki. 

- Pff... - tört ki belőle a kacagás.