Az éjféli nap fiai /Befejezett/

14. A horror háza

A hangszórókból üvöltő dob és gitár ritmusosan püfölte a dobhártyámat, és lehunyt szemmel koncentráltam, hogy le ne késsem a belépőmet. Már csak négy ütem. Már csak kettő... A húrokhoz emeltem a vonómat, és Aleksi hosszan kitartott üvöltése után játszani kezdtem, minden erőmet beleadva, vadul és elszántan, ahogyan még sosem tettem. Olyan gyorsan siklott végig a vonóm a fém húrokon, hogy nem is láttam tisztán, hogy mit játszom. De nem is volt szükségem rá. Az izmaim maguktól tudták, hogy mit kell tenniük, és vakon, gondolkodás nélkül tettem meg az ezerszer gyakorolt mozdulatokat. Lelki szemeim előtt a Jussival közösen írt kotta sorai peregtek, a sűrűn teleírt hangjegyek szinte önálló életre keltek.

A szám gyors volt, akárcsak a játékom. A hegedű hangja egybefolyt a szintetizátorral, és karomba már-már görcs állt, ujjaim szinte összeakadtak, ahogyan igyekeztem lépést tartani az ütemmel. Még egy utolsó kiáltás, még egy utolsó sor. Aztán hirtelen vége lett, és Jussi szobájára csend telepedett.

Leeresztettem a hegedűt, és elégedetten pillantottam velem szemben a forgószékében ülő bátyámra. Jussi szélesen vigyorgott, szürkéskék szeme elismerően csillogott a beömlő napfényben.

- Csodás volt – lelkendezett, és tapsolt néhányat, mire én kecsesnek szánt, de meglehetősen esetlen mozdulattal pukedliztem.

- Nem volt rossz – feleltem. – De jó lenne még egyszer-kétszer végignyomni, mielőtt ma a srácokkal élőben is játszanánk.

A négy tervezettből három számunk volt kész az alig egy hét múlva esedékes koncertre, így egy percet sem pihenhettünk. Az elmúlt napokban minden a zene körül forgott, teljes erőbedobással kottát írtunk, hangszereltünk, dalszöveget írtunk és próbáltunk. Vagyis ezeknek nagy részét Jussi csinálta, én pedig csak néztem, és újra és újra elcsodálkoztam azon, hogy mennyire tehetséges. Markónak és Petrinek igaza volt nem is olyan régen. Jussinak már régen egy rendes, komoly metalbandában lenne a helye.

A három számból egyelőre egyben jutott nekem szerep, de a bátyám megígérte, hogy legalább egy másikba is ír hegedűszólamot. Amióta kész lett ez a dal, mindent beleadva gyakoroltam. Egyfelől a zene iránti, régen elfeledett és eltemetett szeretetem hajtott, másfelől azonban rettegtem, hogy én, mint a banda legújabb és legtapasztalatlanabb tagja leszek az, aki elszúrja majd a dolgokat.

Intettem Jussinak, hogy indítsa el újra a számot, de az ajtót megremegtető dörömbölés, majd a nyílásban megjelenő Martti szőke kis feje megzavart. A kisöcsém beszaladt a szobába, és levetette magát mellém Jussi ágyára.

- Anni hegedül! Anni hegedül! – kiáltozta boldogan, és kipirult arccal és csillogó szemekkel figyelte, ahogyan játszani készülök. A kistesóm régen is nagyon szerette, amikor gyakoroltam. Nem egyszer előfordult, hogy én játszottam neki altatót, amikor félt az ágya alatt lakó képzeletbeli szörnyektől, és nem tudott elaludni.

Rámosolyogtam, és már-már a húrokhoz emeltem volna a vonót, de anyám gondterhelt, szinte borús arca tönkretette a pillanatot.

- Martti, gyere ide! – nyújtotta ki a kezét az ajtóban, de a kisfiú dacosan megrázta a fejét. – Nem mondom még egyszer, itt az ideje a délutáni alvásnak.

- Nem! – vetette felé dacosan, és továbbra is engem nézett. Anyámnak azonban elég hamar elfogyott a türelme, bemasírozott a szobába, és egy durva mozdulattal ölbe kapta az öcsémet.

- Fogok is én neked imádkozni! Fél órája itt könyörgök!

- Anyu, hagyd már! Látod, hogy nem fáradt. Hadd maradjon, ha akar.