Az éjféli nap fiai /Befejezett/

22. Viharfelhők

Sziasztok!

Amint látjátok az új fejezet nem csak úgy magában, hanem egyúttal egy új borítóval együtt is érkezett. :) Egyelőre csak ideiglenesnek szánom, és tudom, hogy nem utal annyi mindennel a történetre, mint akár az előző, de komor, sötét hangulata miatt szerkesztettem meg, és gondoltam úgy, hogy talán illene a sztorihoz. :)

Illetve ha valaha is elgondolkoztatok, hogyan hangzanának a szereplők nevei magyarul, @Dreamy5 jóvoltából ebbe is betekintést nyerhetünk. Szerintem nagyon érdekesek :D Ezúton is köszönöm neki, nagyon hálás vagyok a fordításért ^^ (a nevekről érdemes tudni, hogy teljesen véletlenszerűen, a hangzásuk alapján választottam ki őket).

Jussi Kerpela - Sötéterdő János
Marko Heikkinen - Gyenge (Gyengélkedő) Márk
Petri Saarinen - Szigeti Péter
Aleksi Toivonen - Reménykedő Sándor

Sami Koskinen - Vízesés(beli) Samu

Anni Solberg - Naposhegy (vagy Naphegy) Anna

Jukka Peltonen - Mezei János

Megtöröltem a szemem, és törökülésbe tornáztam magam az ágyamon. Meglepődve, de az érzelmek viharától még mindig kábán vettem kézbe, és forgattam az ujjaim között a fehér borítékot. Alaposan megnéztem minden oldalról feladót keresve, de a saját nevemen és lakcímemen kívül semmit nem találtam. Mintha valaki azt szerette volna, hogy a kiléte rejtve maradjon.

Az egész testemet félelem és balsejtelem járta át, ahogyan remegő kézzel felnyitottam a borítékot. Egy hosszú levelet vártam volna, amiben az illető talán leírja, hogy ki ő, és mit akar tőlem, de a gondosan összehajtogatott papírlapon csak egy idézet állt:

"A szeretet - útjában áll a halálnak. A szeretet az élet. Mindent, mindent, amit csak értek, azért értem, mert szeretek. Minden csak azért van, azért létezik, mert szeretek. Mindent csakis ez fűz össze. A szeretet az Isten; meghalni annyit jelent, mint nekem, a szeretet egy részecskéjének, visszatérni a közös örök forráshoz."

Alatta pedig néhány szó volt girbe-gurba kézírással írva.

„Várom már, hogy rám találj. Mondandóm van a számodra."

Elejtettem a papírt, mintha csak égetné a kezem, és ijedten ugrottam hátra. A rémülettől kikerekedett szemmel futottam át újra és újra a sorokat, valami nyomot keresve, hogy mégis ki vár rám, de a levél nem tartalmazott több nyomot. Akárki is írta, nem akarta egykönnyen felfedni magát.

Reszketve hátráltam egészen az íróasztalig, majd lerogytam a székbe, és összegörnyedve meredtem az ágyon heverő papírra. Eszembe jutott az alig néhány nappal ezelőtt a sövényen talált cetli, és a pánik elsöprő hullámai szinte maguk alá temettek. Valaki a nyomomban van. Valaki figyeli minden lépésem, és azt akarja, hogy megtaláljam. Nincs nehéz dolga, gondoltam magamban epésen, hiszen a figyelem középpontjába kerültem az utóbbi időben. Elég volt csak az illetőnek a banda facebook oldalát figyelnie, vagy eljönnie a tegnapi koncertre, és tökéletesen képbe kerülhetett a velünk történő összes eseménnyel.

Megfogadtuk Jussival, hogy kerülni fogjuk a feltűnést, gondoltam halálra rémülve. Erre most pont, hogy a kirakatba helyeztük magunkat, védtelenül és kiszolgáltatottan minden rosszakarónknak.

Vettem egy mély levegőt, és felegyenesedtem. Meg kellett őrizzem a hidegvérem, és rá kellett jönnöm, hogy ki ez a rejtélyes ismeretlen, és már egy tervem is volt rá, hogyan. Haloványan emlékeztem, hogy a legutóbbi üzenetben is egy idézet állt, illetve egy „Hamarosan találkozunk." utóirat is, ami akár fenyegetés is lehetett. A múltkori idézetet sajnos már kitörölte az emlékezetemből az idő, de az ebben a levélben álló még ott feketéllett előttem a papíron. Felálltam, és felkaptam az ágyról a levelet. Mintha csak hívogatott volna, a laptopomhoz léptem, és bepötyögtem a keresőbe a szavakat.