Az éjféli nap fiai /Befejezett/

16. Alibi

Egy évvel korábban

A vér forrón vágtatott az ereimben, a lábam sajgott, ahogyan kis híján hasra estem futás közben egy kőben. A világ ködös foltokká mosódott össze előttem, amiben csupán Jussi, én és a biztonságot jelentő autó létezett. Szinte egy örökkévalóság volt, mire elértük a járművet. Alighogy becsaptam magam mögött az ajtót, a tesóm megragadta a kulcsot, amit a zárban hagytam, majd gyújtott, és csikorgó kerekekkel gázt adott. Vad rántást éreztem a hátamban, amint a kocsi zabolázatlanul, kis híján lefulladva nekiiramodott, és az amúgy is pániktól fűtött testemben különös, bénult érzés áradt szét.

- Kristian – nyögtem lihegve. – Nem szabadott volna vezetni hagynunk. Egészen biztos, hogy megsérült.

Jussi nem válaszolt. A tekintete vadul cikázott a visszapillantó és Kristian az úton bizonytalanul kacsázó autója között, szemei élénken fénylettek, mintha egy csapásra visszatért volna belé az élet. Ijedten nyújtogattam a nyakam hátra, minduntalan egy, minket lebuktatni készülő autó fényszóróit keresve, de ahogy faltuk a métereket, az erdő összezárult mögöttünk, és a tetthelyszín végleg eltűnt a szemünk elől.

- Anni, te voltál az egyetlen, aki beleállt a sárba – mondta hirtelen Jussi, ahogyan messze a sebességhatár felett követtük Kristian autóját.

- Mi? – kérdeztem vissza kábán, és a rettegés keserű, hideg érzésként csorgott le a torkomon.

- A srácok mind az aszfalton álltak meg. Te meg leparkoltál a kocsimmal az út szélére, bele a sárba. Ha megtalálják Toivonen autóját, és egy kicsit is alaposabban körbejárják a helyszínt, semmi perc alatt megtalálják a nyomokat.

- De... én... - hebegtem dermedten. – Nem figyeltem... nem is tudtam, Jussi...

- Mindegy – mondta ijesztően rezignáltan. – Úgyis lebukunk, akárhogyan is kapálózunk. Sőt, ha szerencsénk van, a „különös kegyetlenséggel elkövetett" jelzőt is megkapjuk súlyosbító körülményként. Járhatok majd apámhoz továbbképzésre jogból, mielőtt lecsuknak.

- Talán... talán nem volt olyan mély a sár. Vagy hátha nem egyértelműek a nyomok... Vagy esik majd az eső – próbáltam nyugtatni, de Jussi nem válaszolt. Pillantása keményen tapadt az útra, és észre sem vette, hogy ismét eleredtek a könnyeim.

- Kristiannak egy szóval se említsd – mondta végül színtelen hangon. – A fickó kinyírna minket miatta. Szó szerint.

***

Alig lehettünk úton öt perce, amikor előttünk Kristian váratlanul gyorsított, megelőzte Markót, majd indexelni kezdett, és lehajtott egy fák között megbúvó földútra. Jussi halkan mormolt valamit magában, de követte a srácot. Némán ültem mellette, hagytam, hogy a könnyeim ismét eláztassák az arcomat, és már meg sem próbáltam uralni a bennem dúló érzelmek viharát. Tekintetem defókuszáltan pihent az elsuhanó erdő sötétzöld kavalkádján, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mit is akarhat Marko bátyja tőlünk ezen az eldugott bekötőúton. Talán bosszút akar rajtunk állni, mert belerángattuk az öccsét egy ilyen sötét ügybe? De a kimerültségtől már nem maradt erőm aggódni ezen.

Az út egy talpalatnyi tisztásban ért véget, és megálltunk az erdészek által egymásra halmozott farönkök kupacai mellett. Kiszálltunk a kocsiból, miközben Marko is leparkolta a robogóját, majd mindannyian Kristian autójához siettünk.

- Jól vagy, tesó? – kérdezte Marko őszinte aggodalommal az arcán, mire Kristian csak legyintett, és lassú, minden jel szerint fájdalmat okozó mozdulatokkal kikászálódott a vezetőülésről.

- Tönkrement ez a szar – lihegte a bőrkabátjára mutatva, aminek a maradványaival a sérült alkarja vérzését próbálta csillapítani. – Vennem kell másikat.