Az éjféli nap fiai /Befejezett/

10. Az angyalok nem halnak meg

A Sons of the Midnight Sun visszatérésének híre futótűzként terjedt Kajaani metalos közösségében. Az emberek látni akarták a bandát, látni akartak minket, így hamar világossá vált, hogy nem lesz elég egyetlen egyszer koncerteznünk Tamperében az augusztus végi MetalFesten. Már most, a bejelentés utáni napokban tudtuk, hogy legalább egy alkalommal játszanunk kell majd a Pentagramban az együttes régi rajongói előtt is. Az idő viszont szorított, így minél hamarabb el kellett kezdeni gyakorolni. Alig volt kicsivel több, mint másfél hónapunk arra, hogy összerakjuk, begyakoroljuk és tökéletesítsük a számokat, melyeket hajdanán szinte álmunkból felébredve tudtunk.

Furcsa volt többes szám első személyben gondolkodni, és néha magam sem értettem, mit is keresek én a bandában. Persze hivatalosan nem lettem tag, csak amolyan „vendégzenész", de a részvételemet az Arcadia MetalFesten jól fogadták a többiek. Marko szerint olyan volt, mintha mindig is a bandához tartoztam volna, Petri pedig váltig bizonygatta, hogy ő már tavaly is úgy gondolta, hogy helyem lenne köztük, és ha Aleksi nem lett volna ilyen kényes, biztosan találtak volna helyet nekem is. Meghatottak a szavaik, és belül ujjongtam, hiszen egy régi vágyam vált valóra, de mégis, a kétely mérges kígyóként férkőzött a gondolataimba. Tudtam, hogy Jussinak teljesen más elképzelései voltak annak idején, és vannak most is a bandáról. Mi van, ha a sok változás hatására a rajongóink elfordulnak tőlünk? Mi van, ha valóban csak Aleksi miatt juthatott el az SoMS ilyen magasságokba?

Félelmeimet azonban nem osztottam meg senkivel, és akkor is igyekeztem leplezni izgalmamat, amikor azon az esős szerda délutánon Jussival mélyen a szemünkbe húzott kapucnival és a hátukon a műbőr tokokba rejtett hangszereinkkel bekopogtunk Petri házának ajtaján. A tulajdonosa elektromos cigivel a szájában nyitott ajtót, és ajka, már amennyire lehetett, széles mosolyra húzódott, ahogyan meglátott minket.

- Gyertek beljebb - eresztette le a cigit egy nagy gőzfelhő kíséretében, és intett, mire hálásan beljebb húzódtunk az eső elől. - Jukkával és Markóval már kint vagyunk a garázsban - bökött a nappali felől jobbra nyíló folyosó felé. - Vécé balra, sör a hűtőben.

Lerúgtam az előszobában a szandálomat, és mezítláb követtem Jussit a szokatlan, keszekusza elrendezésű házban. A folyosó és a szobák, amik mellett elhaladtunk, szűkek, sötétek és mindenféle feleslegesnek tűnő holmival telezsúfoltnak tűntek. Nem sokat tudtam Petriről, a srácok közül talán ő és Sami Koskinen voltak azok, akiket a legkevésbé ismertem. De arra emlékeztem, hogy részben számi származású szülei és bátyja ilyenkor nyáron egészen északra, a szülővárosa, Rovaniemi környékére költöztek, hogy a család rénszarvascsordája mellett dolgozzanak. Petri ebben az időben egyedül élt az amúgy tekintélyes méretű házban, és ahhoz látszólag nem fűlött a foga, hogy rendet is tartson.

A konyhában tett kör után, immár sörrel és az én esetemben egy doboz kólával felszerelkezve beléptünk a házhoz tartozó tágas garázsba, ahol az SoMS többi tagja már várt minket. Marko egy fával teli dobozon ült a lábánál az erősítővel, és éppen a basszusgitárja hangolásával volt elfoglalva. Vele szemközt Petri a tetemes méretű dobszerelése mögött foglalt helyet, amely egészen biztosan egy vagyonba került volna, ha a nagybátyja történetesen nem hangszerbolt tulajdonos Kajaaniban, és a telefonját nyomkodta. Mellette pedig egy Jussiékkal nagyjából egykorú, nyúlánk, de izmos fiú állt csendesen, vállán átvetve egy drapp gitár lógott. Sötét haja hanyagul és az esőtől még nedvesen meredezett szanaszét, kék szemében izgatottság csillant, ahogyan észrevett minket. Letettem a hegedűmet az ajtó mellé egy székre, megöleltem Petrit és Markót, majd Jussi mellé léptem, és kíváncsian figyeltem, ahogyan kezet fog a helyes arcú idegennel.

- Anni, ő itt Jukka Peltonen, Petri bandájában a gitáros - mutatott be a tesóm végül minket egymásnak. - Ő lesz a ritmusgitárosunk erre a kis időre. Jukka, ő Anni, a mostohatesóm.