Az éjféli nap fiai /Befejezett/

2. Ahol mindig süt a nap

Kajaani a lehető legközömbösebb arcát mutatta felém, amikor a több mint hat órás vonatút után megérkeztem a kisvárosba, ami csaknem nyolc éven keresztül szolgált az otthonomként. Fáradtan pihentettem a fejemet anyám piros Mazdájának ablakához támasztva, és hallgattam, ahogyan a tulajdonosa véget nem érően magyaráz arról, hogy mennyire hiányoztam, és milyen jó, hogy hazajöttem. Úgy tettem, mintha figyelnék rá, néha bólogattam, vagy hümmögtem, egyszer-egyszer még valami megjegyzést is fűztem a mondandójához, de a gondolataim egészen máshol jártak, amióta leszálltam a vonatról. Engedtem, hogy az elmémen átfolyjanak a szavai, és helyette a gondolataimba temetkezve a várost vettem alaposabban szemügyre.

Kajaani pontosan úgy festett, ahogy egy évvel ezelőtt egy borongós augusztusi estén itt hagytam. Hazafelé tartottunk a város nyugati részén található Lohtaja városrészbe az anyám és a kisöcsém, Martti társaságában, és miközben végighajtottunk az elnéptelenedő utakon, minden sarkon ismerős helyek köszöntöttek. A régi iskolám, a múzeumpark, ahol annyit lógtunk a metalos barátaimmal a napfényes nyári estéken, a kisbolt, ami az energiaital és olcsó sör lelőhelye volt, és a lakópark, ahol több akkori haverom is lakott. Ahogyan ráfordultunk a főútra, még a Kajaaninjoki folyó partján lévő kocsmákat és pubokat is megpillantottam, amelyek egyike, a sötét homlokzatú Pentagram a város metalosainak törzshelyeként szolgált. Hiába volt este tíz óra, a napkorong még most is a horizont felett lebegett, amint az nyaranta ilyen messze északon lenni szokott, és a fák között átszűrődő fénye narancssárgára festette a szürke kockaépületeket és a vizet. Csak néhány tinédzser és munkából hazasiető ember lézengett az utcákon, az utakon elvétve tűnt fel egy-egy autó, a menetrend szerinti buszjáratok pedig az utolsó kört tették meg a városban. Pont, mint azon az éjszakán, hasított belém a rettenetes emlék, és idegesen feljebb csúsztam az ülésen, nyirkos tenyerem a nadrágomba töröltem. Azon a bizonyos július 11-én is pontosan így derengett át a hajnal első fénye a Kontinjoki és Kajaani között elterülő erdők fáinak ágai között, ahogyan űzött vadakként száguldottunk hazafelé a kihalt hatos úton. Tisztán megjelent elmémben a kép, még most, ennyi idő után is. Láttam magam előtt a csendes, már-már idilli vadont elterülni a szélvédőn túl és Kristian kocsijának fényszóróit tükröződni a visszapillantóban. Orromban éreztem az erdő összetéveszthetetlen illatát a vér fémes, kesernyés bűzével keveredni. Hallottam magamat zokogni és Jussit kiabálni, hogy maradjak csendben, ujjpercei szinte elfehéredtek, ahogyan szorította a kormányt. Csupán alig több mint húsz perc telt el azóta, hogy Aleksi Toivonen hulláját eltüntettük a Laajanlahti patak megáradt vízfolyamában.

- Rosszul vagy, Anni? – pillantott felém anyu. – Olyan sápadt lettél.

Pislogtam párat, ahogyan az emlék szertefoszlott, és körmeimet észrevétlenül a combomba vájtam. Tudhattam volna, gondoltam küzdve a légszomjjal és a fulladásérzettel, hogy amint hazajövök Kajaaniba, a rémálmok is visszatérnek. Minden erőfeszítésem, amit Helsinkiben tettem azért, hogy felejtsek, egy csapásra semmivé látszott foszlani.

- Mi? Ja, persze – motyogtam még mindig kábán, és kényelmetlenül fészkelődni kezdtem az ülésen. – Csak elfáradtam. Sok volt a hat óra vonatút.

- Azt elhiszem – biggyesztette le az ajkát, de kék szeme boldogan csillogott. – De olyan jó, hogy itt vagy, kislányom. Úgy hiányoztál! – csicseregte lelkesen ismét, és a piros lámpánál megállva áthajolt az ülésen, és magához ölelt. A fekete pamutpulcsijába beleivódó émelyítő parfüm illata azonnal az orromba kúszott.

- Ti is nekem – mormoltam, és hagytam, hogy anyu szóáradata a nyárra tervezett közös programjainkról elbódítson. A szívem még mindig hevesen lüktetett odabent, és hogy eltereljem a sötét gondolatokat, hátrapillantottam a hátsó ülésen édesdeden alvó Marttira. Anyám szerint mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön ő is az állomásra, de nem sokkal a megérkezésem előtt elnyomta az álom. Göndör, szőke haja a homlokába hullott, rózsaszín arcocskája kisimult, ahogyan a plüss medvéjét magához szorítva szendergett a gyerekülésben.