Az éjféli nap fiai /Befejezett/

24. Ő, aki sosem hagyta el a várost

Sziasztoook!

Először is nagyon szépen köszönöm a türelmet, amiért ennyi időt, csaknem egy hónapot kellett várnotok az új fejezetre. :) Ebben az időben én sikeresen letudtam a záróvizsgámat, és hivatalosan is sportpszichológus lettem, az utána levő időben pedig hihetetlen gyorsasággal, alig egy hét alatt megírtam ezt a fejezetet. Ez még nálam is ritka, de egyszerűen rengeteg ötletem volt hozzá, szinte íratta magát. :) Ez is meglehetősen intenzív lett, akár az előző, de szerintem ez most már általános lesz az újabb fejezeteknél, ahogyan a történet vége felé közeledünk. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást hozzá :)

p.s. Nagyon hálás vagyok @Dreamy5-nek a rengeteg ötletért, amikkel segít a történetben. A fejezetben található finn kifejezések is az ő érdemei, nagyon köszönöm neki ^^

Mire a kocsihoz értem, a ruháim átáztak, a hajam csapzottan meredt szanaszét, kitörni készülő könnyeimet elfedték az égből szüntelenül aláhulló esőcseppek. Nem éreztem, nem gondolkodtam, csak feltéptem a vezetőülés oldali ajtót, és szinte bezuhantam az autó rejtekébe. A könyökömmel véletlenül hozzáértem a dudához, és egész testemben összerándultam a parkolón végighasító éles dudaszóra. Szétnéztem, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy egy lélek sem volt a közelben, aki tanúja lett volna az iménti furcsa viselkedésemnek. Így kérdő pillantások nélkül csaptam be magam után az ajtót, és dőltem kimerülten a kormányra.

Nem mertem gondolkodni. Féltem, hogy ha akár egyetlen gondolatot is megengedek magamnak arról, ami az imént történt, megőrülök. Zokogni támadt volna kedvem, a könnyeim már szinte csípték a szemem, de elvágtam a formálódó sós cseppek útját. Pislogtam párat az előttem magasodó kajaani templom sziluettjére fókuszálva egészen addig, amíg a szemem újra száraz nem lett. Nem pazarolhatok egyetlen érzést, egyetlen gondolatot sem a jövő és a hogyan tovább kínzó kérdéseire addig, amíg biztonságba nem értem.

Beindítottam a motort, kitolattam a parkolóból, majd kihajtottam a hazafelé vezető főútra. A rádiót maximum hangerőre tekertem, hogy túlharsogja az elfojtásra ítélt gondolataimat. Az éppen játszott finn rap szám mély basszusa minden ütemre megremegtette az ablaküveget, de arra jó volt, hogy megtöltötte minden érzékszervemet és figyelmemet. Ebben a pillanatban nem voltam más, csak egy érzések és gondolatok nélküli automata.

Csak a körforgalomnál jöttem rá, hogy nem akarok hazamenni. Nem akarok szembenézni, és az este többi részében egy levegőt szívni anyámmal, aki alig leplezve csalta meg Joonast, Joonasszal, aki közönyösen, látszólag tudomást sem véve semmiről a munkájába menekül, és Jussival, aki...

- Nem! – kiabáltam hangosan, de a hangom alig volt kivehető a zene vad ütemei között. Erre nem gondolhattam. Lekanyarodtam hát a Tehdas sugárútra, és a város északnyugati része és a Tihisenniemi városrész felé vettem az irányt. Céltalanul keringtem körbe-körbe a viharfelhőkbe burkolózott utcákon. Megjártam a lakónegyedeket, parkokat, a városszéli iparnegyedet, sőt, még egy folyóparti parkolóban is megálltam egy kis időre, hogy a szélben vadul háborgó, haragosszürke, vizet nézzem. És amíg céltalanul kóboroltam, zaklatott elmémben mégiscsak dédelgetni kezdtem egy gondolatot. Egy terv fogalmazódott meg a fejemben, igazából talán nem is most először az elmúlt egy évben.

Valahol mélyen mindig is biztos voltam abban, hogyha igazán kilátástalanra fordul a helyzet, elhagyom Kajaanit. Ha már húsz évesen véget kell érjen a szabad életem, az utolsó napokat olyan helyen akarom tölteni, ahol jól érzem magam, és szeretnek. És a jelen helyzetben nagyon is úgy tűnt, hogy már nyakig vagyok a többiekkel együtt a szarban.

Nincs az az isten, hogy Pernilla bosszúhadjáratát ép bőrrel megússzuk.

Azonnal Matleena jutott eszembe, így leparkoltam, és elővettem a zsebemből a mobiltelefonom. Az lesz a legjobb, ha éjjel visszautazom Helsinkibe, és meghúzom magam nála és Pihlánál, amíg...