Az éjféli nap fiai /Befejezett/

19. Egy nem mindennapi srác

Másnap délelőtt csak annyit mondtam Jussinak, hogy Jukkával találkozom a kották ügyében, a találkozónkat követő kávézásról és a reménybeli randiról viszont egy szót sem ejtettem. Ha, ismétlem, ha tényleg tetszettem Jukkának, és alakul köztünk esetleg valami komolyabb, lesz elég dolgunk majd titkolni ezt a banda tagjai elől. Jussi elől pedig bizonyára lehetetlen lesz elrejtenem az érzelmeimet. Annyi dolga és gondja akadt azonban mostanában, nem akartam még én is terhelni a bandában szövődő románc menedzselésének nehézségével. Így az új gitáros iránti titkos vonzalmamat egyelőre inkább megtartottam magamnak, és teljes szívvel reménykedtem, hogy Jukka is hasonlóan érez irántam. Különben ma kínos pofára esésnek nézek elébe.

Reggel annyira izgatott voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, és szinte minden erőmet felemésztette, hogy visszafogjam magam, és leplezzem valamennyire a hirtelen jött örömömet. Végül nem is bírtam sokáig. A szokásos reggeli futóköröm után megreggeliztem, segítettem Marttinak megépíteni a legótornyát, és amikor ezzel végeztünk, hiába volt csak tíz óra, úgy éreztem, megőrülök az izgalomtól. Még egy óra volt a találkozónkig, és az idő mintha ólomlábakon vánszorgott volna. A tétlenségnél minden jobb volt, és habár tudtam, hogy nagyon korán fogok odaérni, elköszöntem az otthoniaktól, és elindultam gyalog a városközpont felé.

Amikor azonban fél óra séta után a fenyőfákkal tarkított, üde zöld gyepű főtéri parkba értem, hatalmasat dobbant a szívem. Jukka már itt volt. Egy padon ült, fekete táskája hanyagul hevert mellette a combjának döntve, és rám várt. Arcán sugárzó mosoly terült szét, ahogyan meglátott, és amint odaértem, felpattant, hogy két puszival köszöntsön.

- Ne haragudj, jó korán értem ide – mondta idegesen nevetve, és úgy tűnt, mind a ketten küzdöttünk azért, hogy leplezzük a zavarunkat.

- Nem gáz, én is – válaszoltam vékony hangon, akár egy kisegér, és összefűztem magam előtt az ujjaimat, hogy leplezzem a remegésüket. – Nem volt már otthon dolgom, és gondoltam, elindulok hamarabb.

Egy pillanatra kínos csend állt be közöttünk, és mind a ketten szótlanul figyeltük a másikat. Istenem, mondanom kéne valamit! Valami frappánsat. Mondjuk észrevételezni, hogy mind a ketten milyen pontosak vagyunk. Vagy megkérdezni, hogy telt a reggele. De minden olyan bután hangzott, és azok a ragyogó kék szemek az utolsó értelmes gondolatot is kizárták a fejemből.

Végül Jukka mozdult meg először. A padon heverő táskájáért nyúlt, kihúzott belőle egy irattartó fóliába csomagolt A/4-es oldalt, és a kezembe nyomta.

- Ezt Sami küldi. Megnéztem, nem olyan vészesen hosszú. Néhány óra alatt megtanulható.

- Köszi szépen – nyögtem száraz torokkal, és lassan a táskámba rejtettem a kottát. Magamban azt kívántam, bárcsak sosem érne véget a mozdulat, mert a kellemetlen csend szinte szétfeszítette a dobhártyámat. Újra egymásra pillantottunk, és megijedtem, hogy Jukka fogja a táskáját, és hazamegy. Az édes mosolya ellenére is úgy tűnt, olyan zavarban van, hogy legszívesebben lelépne, így tennem kellett valamit, ha nem akartam, hogy rövid véget érjen a találkánk.

- Öhm, iszunk egy kávét? – kérdeztem óvatosan, és gondolatban vállon veregettem magam a bátorságomért. Túl jól értettem ahhoz, hogy hülyét csináljak magamból a fiúk előtt, de ez a mai alkalom eddig üdítő kivétel volt.

- Persze, tudok egy jó helyet a közelben – bólintott a velem szemben álló, és mintha egy hosszú, megkönnyebbült sóhajt igyekezett volna elnyomni. Ezek szerint ő sem volt valami jó a kezdeményezésben.

Némán átvágtunk a park gyepén, és követtem Jukkát a Linnan utca felé. Egy ideig úgy tűnt, egyikünk sem igazán tudta, hogyan kezdje a beszélgetést, de a mellettem lépkedő végül összeszedte a bátorságát, és bedobta a legkézenfekvőbb témát, ami mind a kettőnket foglalkoztatott: a nyakunkon levő koncertet.