Az éjféli nap fiai /Befejezett/

18. Hamarosan találkozunk

Sziasztok! 

Meg is hoztam az új, ezúttal már a jelenben játszódó fejezetet, és csak kis emlékeztetőként idebiggyeszteném, hogy a 14. fejezet történései után vesszük fel ismét a fonalat. Picit rövidebb lett, mint az előzőek, de jó olvasást hozzá ^^

Mivel vasárnap anyám elrángatott minket egy hosszú, de annál kellemetlenebb kirándulásra a családi egység és közös időtöltés jegyében, legközelebb csak hétfőn tudtunk Jussival nyugodtan magunk lenni. Joonas már korán dolgozni ment, anyu pedig előbb Marttit vitte óvodába, majd pedig a barátnőivel találkozott a városban, így a ház üres és békés lett. Kihasználva a csendet és a bíráló pillantások hiányát mind a ketten a gyakorlásra fordítottuk az időt. Én a hegedűszólamokon futottam át újra és újra, Jussi szobájából pedig az elektromos gitár hangja szűrődött ki, olykor énekkel párosulva, ahogyan a bátyám az utolsó akkordokat is a helyükre illesztette.

A tegnapelőtti ominózus pók-incidens óta kevés időt tudtunk együtt tölteni, de kivételesen nem bántam. Azóta már jobban voltam, megnyugodtam, eltemettem magamban a rossz emlékeket, és újra tudtam a zenére koncentrálni. Nem akartam beszélni róla, de túlságosan is jól ismertem Jussit ahhoz, hogy tudjam, nem fogja szó nélkül hagyni a Kontinjokiban nyújtott alakításomat.

Nem is tévedtem, a mostohatesóm pontosan abban a pillanatban kopogtatott a szobám ajtaján, amikor a dal különösen pörgős részét vettem át. A karom már szinte görcsbe állt, ujjaim zsibbadtak a húrokon, de a tekintetem elszántan tapadt a tabletem kijelzőjét betöltő kottára. A telefonomon lévő metronómalkalmazás iszonyatos sebességgel diktálta a tempót, amit az ötödik végigjátszás végére kifáradt karokkal alig bírtam már tartani. Pont abban a pillanatban hibáztam bele, amikor Jussi belépett a szobámba, és jóindulatú mosollyal az ajkán megállt mellettem.

- Ne aggódj, megbeszéltük Petrivel, hogy a koncerten nem fogjuk ilyen gyorsan játszani – mondta, anélkül, hogy kommentálta volna a szörnyű, macskanyávogásra emlékeztető hangot, amit a megbicsakló vonóm adott ki. Mélyen beszívtam a levegőt, kikapcsoltam a metronómot, és lerogytam az ágyra.

- Tudom. De akkor érzem biztosnak magam, ha gyorsan is el tudom játszani.

- Nyugi, Anni – mosolygott rám, és döbbenten vettem észre, hogy most először, amióta hazaérkeztem, milyen sima és gondtalan volt az arca. Mintha egy pillanatra a régi Jussit láttam volna. – Ne félj a koncert miatt. Játssz a legjobb tudásod szerint, és menni fog.

- Te könnyen mondod – horkantottam fel, de ekkor már én is nevettem. – Rengeteg koncerten játszottál már, nekem ez lesz az első.

- Igen tudom – vágta a melegítőnadrágja zsebébe a kezét, és körbenézett az egyszerű berendezésű szobámban. – De te nagyon ügyes vagy. Ha valaki, te biztosan meg tudod csinálni.

Magam sem értem, miért, de a fülem tövéig vörösödtem. Hát ezért volt Jussi a legfontosabb személy az életemben. Mindig tudta, mire van szükségem, és hogyan öntsön belém lelket.

- Remélem, igazad lesz – mosolyodtam el félszegen, és visszaraktam a hegedűmet a tokjába. Szükségem volt egy kis szünetre.

- A másik számmal hogy haladsz? – kérdezte váratlanul, mire felsóhajtottam. Sami kreativitásának köszönhetően a srácok egy másik dalba is írtak hegedűszólamot, amivel nem is volt baj, mert egyáltalán nem volt nehéz. A bökkenő csak az volt, hogy Sami még mindig nem fejezte be a kottát, és félő volt, hogyha ilyen tempóban halad, alig lesz egy-két napom a szombati koncert előtt a gyakorlásra.