Az éjféli nap fiai /Befejezett/

13. Lány a kék esernyővel

Sziasztok!

Ebben a fejezetben visszaugrunk a jelenbe, és a 10. fejezet eseményeihez kapcsolódva folytatjuk ezt az idővonalat. Jó szórakozást hozzá, és véleményeket, mint mindig, most is szívesen fogadok. :)

A következő napra az eső elvonult, meleg, napos időt hozva Kajaanira. Jussival és Markóval a városszéli Tihisenniemi park árnyas fái között ténferegtünk, és figyeltük, ahogyan a víz lustán fodrozódik a nyári szellőben, megremegtetve a szemközti parton álló fenyőfák tükörképét. Minden idilli és csodálatos volt; a madarak csicseregtek, az emberek élénken beszélgettek és nevetgéltek a kezükben fagyival, arcukat és fedetlen bőrüket a meleg napsugarak felé fordították. Csak mi hárman álltunk gondterhelten a kékre festett korlátnak támaszkodva, a tekintetünk borús és komor volt.

Jussival egyikünknek sem akaródzott ma otthon maradni, hiszen abból csak újabb viták születtek volna. A szüleink süketek voltak minden érvre, és merően elutasították az összes tervünket, ami csak egy kicsit is kapcsolódott a zenekarhoz. Joonas rosszalló pillantása és anyám sóhajtozása a ház minden zugába elkísért, így a tesómmal egy idő után elegünk lett, és céltalanul a nyakunkba vettük a várost. Markónak pedig szabadnapja volt a munkahelyén, így rövidesen csatlakozott hozzánk, és együtt barangoltuk be a város utcáit.

Jussi szótlanul rágta az ebédre vett pizzája utolsó szeletét, Marko pedig ködös tekintettel figyelte a tavon ringatózó motorcsónakokat, és időről-időre sóhajtott egyet.

- Nem akarok Kontinjokiba kimenni próbálni - törte meg végül a csendet, pillantása egy másodpercre sem eresztette a csónakokat. - Minden porcikám irtózik a gondolattól.

Magamban rárivalltam, hogy miért kellett elrontania ezt a szép nyári napot ezzel a sötét témával, de aztán rögtön igazat is adtam neki. Beszélnünk kellett róla, mert a tegnapi próbán Petri felvetésére adott reakcióink kicsit sem voltak - hogy is mondjam - megfontoltak.

- Senki sem akar, Marko. De úgy tűnik, nem nagyon van más választásunk - válaszolta Jussi gondterhelten, és ebben nagyon is igaza volt. Kajaani nem bővelkedett zenészek számára fenntartott profi próbatermekben. A legközelebbi elfogadható helyiség Ouluban volt, két órára és száznyolcvan kilométerre a várostól, háromszor annyiért, mint amiért Petri nagybátyja ideadta nekünk a kis házat Kontinjokiban.

- A Kirkko utcában lévő helyet nézted már? - kérdezte Marko, a szemében remény csillant. De Jussi csak megvonta a vállát.

- Egy éve nem működik. És különben is gagyi volt a felszereltsége. A közelébe sem ér Kontinjokinak.

- A Ridellinkuja utcai?

- Fitneszstúdió van helyette.

- Jesszusom. - Marko idegesen megmasszírozta a halántékát. - És hol a fenében próbál az a csomó városi banda, akik a Pentagramban lépnek fel?

Jussi mélyet sóhajtott.

- Garázsokban, hétvégi házakban. A franc tudja.

- Kontinjoki tutira kísértetjárta hely, vágjátok, srácok? Aleksi szelleme ezer százalék, hogy ott kísért éjszakánként, és elátkoz minket, ha betesszük oda a lábunkat!

- Jaj, maradj már - kiáltottunk fel rosszallóan, és aggódva néztem körbe, hogy nem hall-e valaki minket. De a félelmem alaptalan volt, a jelenlétünk teljesen hidegen hagyta a napsütést élvező járókelőket.

- Nézzétek a jó oldalát - mosolyodott el Jussi keserűen, arca mély fájdalomról árulkodott. - Koskinen visszajön a városba, és kijön velünk legközelebb próbálni. Így legalább megoszlik hatunk között az átok.