Az éjféli nap fiai /Befejezett/

29. A 3341. számú akta

A kajaani rendőrség vörös téglás épülete nem az a hely volt, ahol az ember lánya szívesen töltötte volna az idejét ezen a napsütéses délelőttön. Hiába volt kint meleg nyári idő, ide, ezek a rideg, fehér és drapp falak és takarítószerszagú, barátságtalan folyosók közé nem hatoltak be a nap sugarai. Ami mégis átsejlett volna a kinti ragyogó kék egű világból, azt az ódivatú rolók gondosan takarták az itt tartózkodók elől. A hely sivár volt, akárcsak a jövőm.

Miután felvették az adataimat, fellépcsőztem az első emeletre, és leültem a folyosó végi legutolsó iroda elé. Egész testemben megborzongtam, ahogyan a tekintetem az ajtón lógó feliratra tévedt. 10. sz. kihallgatószoba. Hihetetlen volt, hogy itt vagyok, ezúttal teljes fizikai valómban, futott át agyamon a gondolat, miközben összekulcsoltam a kezemet az ölemben, hogy csillapítsam a remegését. Annyi rémálmom játszódott már ezen a helyen, annyiszor rohantam végig a képzeletemben ezeken zord, neonnal bevilágított folyosókon és tereken, és dörömböltem a folyosó végét a lépcsőháztól elválasztó üvegajtókon... Az elmém olyan pontosan emlékezett az épületre, amiről a hatodik évfolyamban történt tanulmányi kirándulásunkkor szereztem emlékeket, hogy szinte régi ismerősként üdvözölhettem minden zugát. Most pedig újra látogatást tettem itt, ezúttal az üvegajtó túloldalán.

Pontban kilenc órakor kitárult a 10. sz. kihallgatószoba ajtaja, és egy magas, vékony és egy nála alacsonyabb, köpcös és erősen kopaszkodó férfi lépett ki rajta. A pulzusom az egekbe szökött, ahogyan felpattantam, hogy farkasszemet nézzek a leendő kihallgatóimmal. A magasabb, olyan negyven év körüli férfi lépett oda hozzám először, aki meglepetésemre nem egyenruhát, hanem egyszerű vajszín nadrágot és kék kockás inget viselt, világosbarna haját gondosan oldalra fésülte. Ami azonban a legjobban meglepett, az az a tény volt, hogy mosolygott. Majdhogynem olyan szélesen, hogy fehér fogai megcsillantak a sápadt neonvilágítás fényében.

- Jó reggelt, bizonyára Anni, ugyebár? Atte Jääskeläinen nyomozó vagyok – árulta el a nevét, mint ahogyan az a mellére tűzött névtáblán is olvasható volt.

- Igen – bólintottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy leplezzem a hangom remegését. – Anni Solberg.

A másik férfihez lépve azonban kis híján meghűlt az ereimben a vér. A tekintete fagyos volt, akár a jég, de mégis az arcvonásai voltak azok, amik a leginkább megrémisztettek. Mintha egyenesen az engem oly sokat kísértő arc öregebb és csúnyább férfi másával néztem volna farkasszemet. És amikor végül röviden és minden udvariasságot nélkülözve bemutatkozott, végérvényesen eloszlatott bennem minden kétséget és reményt.

- Eino Lammi.

- Anni Solberg – motyogtam, és nem tudtam nem észrevenni, ahogyan Lammi rendőrkapitány szigorúan végigmért. A pillantása semmi jót nem ígért.

- Fáradj be – tárta előttem szélesre a helyiség ajtaját, szavai nem kérőek, sokkal inkább parancsolóak voltak. Marko egy szóval sem említette, hogy maga Lammi, Pernilla apja fog kihallgatni. Úgy éreztem, már ettől a ténytől is megfeleződtek az esélyeim a túlélésre.

Remegő lábakkal botorkáltam át a helyiségen, és helyet foglaltam a lefüggönyzött ablak mellett. Kihallgatóim velem merőlegesen ültek le, pontosan úgy helyezkedve, hogy esélyem se lenne menekülni, ha erre vetemednék. Dermesztő csend telepedett a szobára, ahogyan a két nyomozó is elhelyezkedett. Jääskeläinen egy vékonyka mappát húzott elő a táskájából, majd egy mindannyiunk által jól látható helyre tette az asztal közepére. Egészen megszédültem, a betűk vad táncba kezdtek a szemem előtt, ahogyan végigolvastam a fedőlapon álló rövid szöveget.