Az éjféli nap fiai /Befejezett/

5. Álmok és vágyak

Sűrű, szinte fojtogató csend ereszkedett a nappalira másnap reggel. Szombat volt, ami azt jelentette, hogy ezen a napon együtt volt a család, ilyenkor még Joonas sem foglalkozott munkával, és anyu se ment be a városba, hogy vásárolgasson vagy valamelyik barátnőjével találkozzon. El kellett hát viselnünk egymás társaságát, és csak most fogtam fel igazán, hogy mennyire elszoktam a családom jelenlététől. Anyu szüntelenül a konyha és az étkezőasztal között járkált, hol a reggelit hozta be, hol az üres edényeket vitte ki, de egy pillanatra sem tudott nyugton maradni. Folyamatosan mozgásban kellett lennie, és nem emlékeztem, hogy láttam volna egy falatot is enni. Jooni a mobilján olvasta az aktuális híreket, fekete keretes szemüvege egészen lecsúszott az orrára, annyira belemerült az internetes portálok legfrissebb cikkeibe. A velem szemben ülő Jussi pedig kifejezéstelen arccal meredt maga elé, és gépiesen rágta a kevéske tojásrántotta maradékát, amit a tányérjára szedett. Arca fehér volt, a szeme alatt fekete karikák húzódtak, mint aki nem sokat aludt az éjjel. Alig szólt hozzánk ma reggel, és tudtam, hogy nagyon messze járhat a gondolataiban a tegnap este történtek után.

Én magam felváltva figyeltem őket, és szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Nem szerettem ezt a közönyös csendet. Úgy tűnt, mindenki elmélyedt a saját világában, és a családom egyik tagját sem érdekelné, hogy mi van a másikkal.

A beálló némaságot csupán a kisöcsém törte meg, aki a kisautóival játszott autóversenyeset az étkezőasztal üres részén. Kócos, szőke fürtjei kisangyalhoz tették hasonlatossá, amint búgó hangot hallatva aprócska ujjaival ide-oda tologatta a játékautókat.

- Fejezd már be! – rivallt rá váratlanul Jussi, mire a kisfiú összerezzent ijedtében, és elejtette a kezében szorongatott játékát. Még Joonas is felnézett a hírek olvasásából, jégkék tekintetében rosszallás bujkált, ahogyan felváltva hol az egyik, hol a másik fiára nézett.

- Hagyd már szegény öcsédet – morogta Jussinak, aki válaszul sötét pillantást vetett felé.

- Idegesítő, hogy pont reggeli közben kell itt zajongania – vágott vissza, mire Martti szája látványosan sírásra görbült, kék szeme sarkában kövér könnycseppek jelentek meg.

- Jussi, légy szíves, ne bántsd, még csak gyerek – suttogtam felé egy megnyugtatónak szánt kézmozdulat kíséretében, de már késő volt. A kisöcsém torka szakadtából sírni kezdett, mire anyu, aki eddig a konyhában a kávéval volt elfoglalva, berontott a nappaliba, és odasietett hozzá.

- Mi történt, kicsim? – susogta, és átölelte, de Martti csak még jobban rákezdett. Ujjacskájával Jussira mutatott, aki időközben felpattant a helyéről, dühös tekintete ide-oda vándorolt a családtagjaink között.

- Jussi bántott – szipogta a kisfiú, mire anyu értetlen pillantást vetett felé, de a bátyám nem várta meg a számonkérést.

- Istenem... - sóhajtotta bosszúsan, és kiviharzott a nappaliból. Utána fordultam, és egy pillanatig vacilláltam, hogy őt vagy Marttit kéne inkább pátyolgatnom. De végül úgy gondoltam, hogy Jussinak nagyobb szüksége lehet rám, így felálltam én is, és utána eredtem.

Végül az ajtóban értem utol, amint ahogy volt, papucsban és melegítőnadrágban kilépett az utcára. Bebújtam a szandálomba, és utána siettem ki a szabadba.

- Jussi! – kiáltottam, mire az említett hajlandó volt végre megállni a sövénynél, vékony, csontos karjait dühösen összefonta maga előtt.

- Azt hittem, Lotta az – mondta megenyhülve, amikor meglátott, de arcáról nem tűnt el a keménység. Mellé értem, és céltalanul elindultunk az utcán a város végét jelentő erdősáv felé.