Egy haláleset, ami annak idején felkavarta Kajaani, a békés finn kisváros életét. Egy haláleset, ami balesetnek tűnt, ám négy fiatal tudja, hogy a valóság nem is állhatna ettől messzebb. Vajon rejtve tudják tartani az igazságot mindenki elől?
Alek...
Először is ne haragudjatok, hogy ilyen sok időbe telt megírnom az új fejezetet, sajnos cserbenhagyott az ihletem egy időre, és valamiért sehogy sem akart olyan formát ölteni ez a rész, amilyennek én elképzeltem. Viszont többszöri félbehagyás és újraírás után sikerült összeraknom, és több, mint 3000 szavas hosszával talán ez lett az eddigi leghosszabb fejezet. :)
Ebben a részben ismét visszatérünk a jelenbe, és a csodálatos Manamansalo-szigetre utazhattok el főszereplőinkkel, ahol egy nagyon fontos, de annál nehezebb döntést kell meghozniuk. Jó olvasást hozzá, és véleményeket, mint mindig, most is szívesen fogadok. :)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap a szobámba betűző nap és a sarkvidéken oly szokatlan nyári meleg ébresztett. Lüktető fejjel és émelyegve fordultam egyet az ágyamon, ám azzal a mozdulattal a földre terített, puha, műszőr szőnyegen találtam magam.
- Az istenit! – csattantam fel mérgesen, és a kezemmel a szemem fölé ernyőt formálva törökülésbe tornásztam magam. Hajnalban, amikor részegen és a rosszulléttől támolyogva ledobtam magam az ágyra, elfelejtettem lehúzni a redőnyt, így most a nap sugarai olyan erővel bombázták a retinámat, hogy úgy éreztem, megvakulok. Kétrét görnyedve a takarómra hajtottam zúgó fejemet, és savanyú, maró íz töltötte meg a számat. Egy pillanatra úgy éreztem, hánynom kell, de a kellemetlen érzés, ahogy jött, el is múlt. Ez volt mindig a baj, akárhányszor berúgtam. Sosem tudtam kihányni magam, így az alkohol szörnyű hatásai általában sokáig elkísértek, különösen olyan esték után, amikor elveszítettem a kontrollt. És az elmúlt éjszaka nagyon is ilyen volt.
Nem emlékeztem, hogy mikor és hogyan jutottam haza, ahogyan arra sem, hogy mi történt Jussival vagy Markóval. Csak az volt meg homályosan, hogy átlépem a ház küszöbét, és a következő pillanatban kimerülten az ágyamba zuhanok. Teljesen téren és időn kívül kerültem, még a koszos és kocsmaszagú utcai ruhámat sem vetettem le. Felegyenesedtem, és bűntudat mart a lelkembe. Ez az egész nem vallott rám, én sosem az a lány voltam, akinek ennyire kicsúszik a lába alól a talaj. És ami tegnap történt, az Jussira sem volt jellemző. Ő is legalább annyira mértéktartó volt világéletében, még a legkeményebb metalos korszaka alatt is, mint én. Mit művelt velünk ez az egész helyzet?
Aztán szépen lassan eszembe jutott minden. Petri üzenetet ír, hogy bejutottak a fesztiválra... Jussi feláll egy székre, és azt üvölti mindenkinek, hogy össze fognak állni egy koncert erejéig... Mindenki az SoMS újraalakulását ünnepli... Az agyam bevillanó emléktöredékekből próbálta rekonstruálni az éjszakát, és ahogy összeállt a kép, halálra rémülve ugrottam fel a földről, és rohantam be Jussi szobájába.
- Jussi! – téptem fel az ajtót, de a helyiség üres volt. Sarkon fordultam, és szédelegve-botladozva lerobogtam a földszintre. A bátyámat a nappaliban találtam a családom társaságában az étkezőasztalnál ülni, és üres tekintettel egy bögre kávéba bámulni. Tőle jobbra Joonas a telefonján olvasta a híreket, anyu pedig Marttival játszott a kisöcsém Kinder-tojás figuráival.
