Az éjféli nap fiai /Befejezett/

20. Egy éjszaka a paradicsomban/ 2. rész

A percek frusztrálóan lassan teltek. Idegesen járkáltam fel-alá, lépteim tompán visszhangoztak a barátságtalan, neonfénnyel megvilágított folyosón. Időnként az államhoz emeltem a hegedűt, és lefogtam rajta néhány hangot, mintha valóban játszanék, a jobb tenyerem szinte úszott az izzadtságban, ahogyan a vonót szorítottam. Hiába is akartam volna még gyakorolni, késő volt, amit nem tanultam rendesen meg, azt már el kellett engedjem. Vetettem egy pillantást a telefonomra. Az első számot már befejezték a srácok, és mostanság kezdhettek bele a másodikba. Három perc, és én jövök.

A lábaim mintha zseléből lettek volna, úgy araszoltam egyre közelebb és közelebb a folyosót a pincehelyiségbe vezető lépcsőtől elválasztó ajtóhoz, és fülemet a hideg felületnek tapasztottam. Nem tudtam pontosan kivenni, mit játszanak, de a dallamból ítélve Jussi éppen a refrént énekelte. Még másfél perc. Leguggoltam, és a málladozó, dohszagú falnak támasztottam a hátam. Annyira fontos volt ez az egész Jussiéknak, és annyira jó lenne, ha minden úgy sülne el, ahogy szeretnék... Bárcsak, bárcsak jól menne minden! - fohászkodtam magamban, és egy nagy levegőt véve felálltam, a hegedűmet erősen szorítva a bal kezemben. Most már minden úgy fog történni, ahogy történnie kell. A többiek már kinn állnak a színpadon a nagyközönség előtt, és csak remélni mertem, hogy minden rendben van.

Egy perc... fél perc... Az idő hirtelen felgyorsult, és üdvrivalgást hallottam fentről. A pulzusom vagy százötvenre gyorsult, a végtagjaim remegtek az idegességtől, és szinte feltéptem a „Crew only" feliratú ajtót. Majdhogynem felrepültem a szűk lépcsőn, és rémülten konstatáltam magamban, hogy a dalok egyetlen akkordjára sem emlékszem. Fogalmam sem volt, mire számítsak odafent, így a koncert fényei és zaja szinte fejbevágott.

- Talán már tudjátok - szólt bele Jussi a színpad közepén álló a mikrofonba, és innen oldalról csak a szőke, kócos haját és a kipirult, izzadságtól csillogó arcát láthattam. De a bátyám mosolygott, szinte fürdött az őt csodáló tekintetekben. Ez mindenképpen jó jel volt. -, egy merész lépésre szántuk el magunkat, és egy különleges taggal egészültünk ki erre a nyárra. Fogadjátok sok szeretettel Anni Solberget, aki hegedűn csatlakozik be hozzánk!

Jussi felém fordult, és egy széles mozdulattal a színpadra invitált. Nem volt más hátra, indulnom kellett. A színes fények és a füstgépből áradó erős szag, keveredve az alkohol tömény illatával szinte elbódítottak. Arcomon tétova mosollyal léptem fel a szűk, fapadlóval borított színpadra, elhaladtam az egyik erősítő tetejére készített vizes palackból nagyot kortyoló Jukka mellett, óvatosan átléptem a kábeleken, és megálltam Jussi balján. A tömeg visszafogottan tapsolt, a fehér és a szivárvány különböző árnyalataiban játszó arcokon kíváncsiságot véltem felfedezni. Talán nem értik, mit keres egy hegedű egy death metal bandában, futott át a gondolat az adrenalintól eltompult agyamon, és kihúztam magam. Félve az erősítők mellé a földre rakott setlistre pillantottam, és dacolva az elmémet elborító köddel emlékezni próbáltam a kottára, amit annyiszor, de annyiszor végiggyakoroltam... Meg kell mutatnom nekik, mire vagyok képes... Be kell bizonyítanom, hogy miért vagyok a bandában, és tényleg jó ötlet volt a srácok merész lépése, hogy engem is bevegyenek... Ám mégis egy vérfagyasztó pillanatig úgy tűnt, csúnyán fel fogok sülni.

Aztán ahogy Petri a hátam mögött beszámolt, és a srácok gitárriffjeivel elkezdődött az Angels don't die, minden megváltozott. A lassú, szinte pulzáló gitártémába először a szintetizátor, majd a basszus és a dob csatlakozott be, és néhány ütemmel később a bátyám rekedt, éles hangja töltötte meg a termet. Az én részemre még várni kellett, így mélyeket lélegezve figyeltem, ahogyan a rémület lassan szertefoszlik bennem. Láttam a lelkesen headbangelő tömeget, ami a terem végén egészen a sötétbe veszett, a lámpák színpompás fényében fürdő színpadot és az engem körülvevő zenésztársaimat. Mindannyian a zenébe feledkeztek, de Jussi volt mindenki közül a legfeltűnőbb. Mellkasa minden sornál megfeszült, és az egész teste szinte együtt lélegzett a zenével. Egymaga uralta a színpadot, és magára vonzott minden tekintetet.