Az éjféli nap fiai /Befejezett/

4. Legendák

- Azért engem is megkérdezhettél volna, mielőtt igent mondasz Markónak – dohogta Jussi, miközben a reggeli utáni kávénkat szürcsöltük a nappaliban. Jooni dolgozott, anyu pedig Marttit vitte óvodába, így szerencsére magunk voltunk itthon. Mostohatesóm még a kopott pizsamáját viselte, haja kócosan meredt szanaszét, szürkéskék szeme alatt karikák húzódtak, de pillantása élénk és haragos volt, akár a tűz.

- Miért kerülöd őt ennyire? – vágtam vissza élesen, és szegeztem neki a kérdést már ki tudja, hanyadjára a mai napon. – Csak jót akar neked, Jussi, és komolyan félt téged!

- Ezt te nem értheted – sóhajtotta bosszúsan a velem szemben ülő, és ujjait görcsösen a kávésbögre fülére szorította. – Belefáradtam ebbe az egész mizériába, és nem akarok senkivel sem kapcsolatban lenni, akinek köze van az egy évvel ezelőtt történtekhez.

- Akkor velem sem? – kérdeztem kissé sértődötten, mire szomorú tekintetét rám emelte.

- Te más vagy, Anni. Te mindig meg tudtál vigasztalni, mindig tartottad bennem a lelket, amikor úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő, és nincs tovább. Még úgy is, hogy több száz kilométerre voltál tőlem. De Marko folyton rám akaszkodott, állandóan csak arról agonizált, hogy mennyire rosszul van, és mennyire retteg. Egy idő után már nem bírtam a kirohanásait, és nem válaszoltam neki.

- Valószínűleg neki nem volt senki, akivel megbeszélhette volna a félelmeit, csak te. Benne ugyanúgy él az emlék, mint bennünk, de neki ezt még el is kellett fojtania magában, mert kötve hiszem, hogy Kristian bármi támogatást is nyújtott volna neki – feleltem egy fokkal csendesebben, mire Jussi nem tudott mit válaszolni. Gondolkodva maga elé meredt, állát felhúzott térdére fektette. Én ezt magamban apró győzelemnek könyveltem el, hiszen nem sokszor tudtam a hírhedten makacs bátyámat megingatni a véleményében. Már pedig én akkor is a fejembe vettem, hogy megpróbálom ezt a két, hajdan oly jó barátot ismét közelebb hozni egymáshoz.

- Csak egy találkozás, Jussi – nógattam tovább, és éreztem, hogy közel vagyok hozzá, hogy beadja a derekát. – Csak beülünk inni egy sört és dumálni semleges témákról.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e, Anni – mondta vonakodva.

- Ha kellemetlenül érezzük magunkat, hazajövünk.

- Elmenekülünk? – horkantott fel szarkasztikusan. – Abban jó vagyok.

- Marko meg fogja érteni, ő az egyik legempatikusabb srác, akivel valaha is találkoztam. De ezt te is tudod. Annak idején ő volt az egyik legjobb barátod.

Jussi nagy levegőt vett, ujjai idegesen végigszántottak szőke haján. Szívbe markoló volt így látni őt, de a szívem mélyén ujjongtam egy kicsit. Ismertem már annyira, hogy tudjam, sikerült meggyőznöm.

- Hát jó, nem bánom. De csak röviden, és semmiképpen sem a Pentagramban. Irtózom attól a helytől.

***

Így hát este nyolc után kicsivel már a Kajaaninjoki folyón átívelő Ahontie-hídon ácsorogtunk Jussival, és a bágyadt nap által sárgára festett vizet néztük. Én éppen a város egyetlen török gyrososánál vett falafel tálam maradékát igyekeztem eltüntetni, a bátyám mellettem szótlanul nézte a kastélyromoknál fotózkodó turistákat, arca hamuszürke volt, akárcsak az égbolt. Marko, aki a folyó túlpartján lévő Kätönlahti városrészben lakott, szokás szerint késett. És Jussi, aki híres volt a precizitásáról, és akit amúgy is alig tudtam rábeszélni, hogy eljöjjön, egyre türelmetlenebbül dobolt a lábával.