Az éjféli nap fiai /Befejezett/

33. A lángok martaléka

A kajaani kórház legfelső emeletén található szoba, amiben feküdtem, olyan fehér és makulátlan volt, hogy az már szinte bántotta a szemem. Fehér volt a mennyezet, amit az idő legnagyobb részében bámultam, fehérek a falak, a padló, az ajtó, az ablakkeret, de még az ablak elé lehúzható roló is. Egyedül a sötétzöld függönyök jelentettek üde kivételt ebben a fehér mennyországban, ahol immár a második napja tartózkodtam.

Azóta, hogy tegnapelőtt magamhoz tértem ezen a helyen, különböző gépekre kötve és csövekkel a testemben, sokszor támadt az az érzésem, mintha ténylegesen meghaltam volna. De aztán mindig eszembe jutott, hogy a halál valószínűleg nem fáj, utána nem érzünk semmit többé. Nekem azonban mindenem fájt. Fájtak a karomon és a lábamon a vörös, felhólyagzott foltok, ahol megégett a bőröm, fájt a torkom, a légcsövem és a tüdőm a belélegzett füsttől és hőtől, és fájt a bennem tátongó mérhetetlen üresség, amit az elmúlt napok eseményei hagytak bennem. És tudtam, hogy a sebeim ugyan begyógyulnak egyszer, a lelkem talán sosem fog.

Valaki halkan kopogott az ajtón, mire felemeltem a fejem a párnáról, amin fekve eddig a plafont bámultam. Mindenem sajgott már a folyamatos háton fekvéstől, de ha csak egy pillanatra is oldalra fordultam, azonnal köhögni és fuldokolni kezdtem, és az orromba vezetett oxigéncső is kényelmetlenné vált. Egy pillanattal később az én drága Leenám lépett be az ajtón. Komor tekintettel az ágyamhoz sétált, és leült mellém a fehér lepedőre, olyan óvatosan, mintha csak porcelánból lennék, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban darabokra törhetne. Arcvonásai fáradtságról tanúskodtak, szőke haja csapzott, orcái itt-ott piszkosak voltak, kezén megannyi koszfolt és karcolás éktelenkedett. Sosem láttam őt ilyen megviseltnek, hiszen egy pillanatra sem állt meg pihenni, csak talán akkor, ha meglátogatott egy-egy rövid időre. Legszívesebben egész nap, de még akár éjjel is a környező erdőket járta volna a több mint száz önkéntessel együtt, ha a keresőcsapatok vezetői rá nem parancsolnak. Ha hazaküldték, eljött hozzánk néhány órát aludni, és napkeltekor már újra a terepen volt.

Mérhetetlenül hálás voltam neki, hogy részt vett a keresésben helyettem is, de ugyanakkor szörnyen aggódtam miatta. Jelenleg ő volt az egyetlen mentsváram, az a személy, aki egyben tartott, és aki miatt még tudtam hinni és bízni. Minden alkalommal, amikor meglátogatott, reménykedtem benne, hogy jó híreket fog hozni. Hogy találtak végre valami nyomot, vagy netán megtalálták a bátyámat, épen és egészségesen. Ám eddig mindig csalódnom kellett, és Matleena arckifejezését nézve a mostani alkalommal sem remélhettem semmi jót.

Jussi Kerpela, az én szeretett mostohabátyám és az egyik legfontosabb személy számomra a világon ugyanis eltűnt. Minden nyom nélkül köddé vált, csupán az autóját találták meg a száz kilométerre északra fekvő Puolanka nevű kisváros egyik parkolójában, benne az irataival és a telefonjával. Senki sem tudta, hogy hová lett, mi történt vele, egyáltalán ő vitte-e el a kocsiját olyan messzire. Egy volt biztos; nem volt senki a házban, amikor én olyan vakmerő módon berohantam, egyenesen a lángok torkába. A keréknyomok arról tanúskodtak, hogy Jussi kivezetett Kontinjokiba, felgyújtotta a házat, majd elindult onnan észak felé. Utána pedig elnyelte a köd és a végtelen finn tajga. Hiába keresték őt itt a városban és Puolanka környékén is, egyetlen használható nyom sem maradt utána.

- Van valami? – nyögtem rekedten, és nagy erőlködés árán feljebb tornáztam magam az ágyon. Ez a néhány szó is hihetetlen erőfeszítésembe telt, és a torkom és a légcsövem újra égni kezdett a fájdalomtól. Leena aggódó tekintettel figyelte a mozgolódásom, majd gyengéden megigazította mögöttem a párnát.

- Semmi – sóhajtotta kimerülten. – Egy árva nyom sincs. Szerintem nem is Kajaani környékén kéne folytatni a keresést, hanem ott, ahol a kocsiját találták meg. Lehet, hogy már rég messze jár, és csak az időnket vesztegetjük.