Az éjféli nap fiai /Befejezett/

32. Végjáték (16+)

Sziasztok!

Ahogyan a fejezet címe is ígéri, eljött főszereplőink számára a végjáték ideje. Az elmúlt események tükrében szintén nem egy túl vidám és könnyed fejezetről van szó, de számomra nagyon izgalmas volt írni, remélem, nektek is tetszeni fog. :) Fogadjátok szeretettel!

- Bassza meg, vissza kell mennünk! – kiabálta Jussi hisztérikusan, és olyan vad manőverekkel kerülgette az autókat, hogy azt hittem, menten kirepülök a szélvédőn. – Ha nem megyünk vissza, megöli Markót! Megöli, vágod?!

- Azt ne.,, nem tehetjük – ziháltam könnyes szemmel, és hiába kapkodtam a levegőt, úgy éreztem, meg fogok fulladni. – Ma... Marko az öccse, őt nem lőné csak úgy le.

- Le fogja! Le fogja, és a mi hibánk lesz! – hiperventillált a mellettem ülő is, és egy pillanatra azt hittem, nem fékez időben, és teljes sebességgel belerohanunk az előttünk állóba. De különös módon már ez sem rémisztett meg. Csupán néhány perccel ezelőtt magával a halállal néztünk farkasszemet, és csakis a szerencsének és talán Jussi hidegvérének volt köszönhető, hogy nem most jött el a mi időnk. Nem tudtam felfogni vagy értelmezni a történteket, és úgy éreztem, én már csak elszenvedője és nem irányítója vagyok a velem történő rettenetes eseményeknek. A saját hangos szuszogásom visszhangzott a fülemben, amint mind a ketten elnémultunk a hirtelen kirohanásunk után. Néztem, ahogy Jussi olyan erővel szorította a kormányt, hogy ujjai fájó görcsbe merevedtek, a csontjai szinte átütöttek vékony, sápadt bőrén. De egyetlen egy lehetőségnél sem fordult vissza. Végtelenül gyávának éreztem magunkat, hogy hátrahagytuk a barátunkat, és legszívesebben ordítani lett volna kedvem. Ugyanakkor tudtam, hogy akármennyire is szerettük Markót, ha visszamentünk volna, csak a saját sírunkat ástuk volna meg.

A házunkhoz érkezve Jussi mélyen a fékbe taposva állt meg anyám Mazdája mögött. Szép vonásait szinte felismerhetetlenné torzították az elmúlt napok viszontagságai, és hatalmasat ütött a műszerfal műanyag borítására tehetetlen dühében. Megszeppenten figyeltem a tombolását. Vártam, amíg megnyugszunk mind a ketten valamennyire, hogy kitaláljuk, hogy a szűkülő lehetőségek közepette milyen opciónk maradt még a túlélésre.

A bátyám haragtól és félelemtől fűtött tekintettel nézte a szélvédőn túl elterülő erdőt, és csak jó egy perc után szólalt meg végre.

- Mi legyen most, Anni?

- Átmegyek Mäkinen nénihez, és elhozom Marttit. Aztán pedig bezárkózunk a házba – feleltem tömören, és érzelmektől mentesen. Nem volt lelki erőm azon gondolkodni, hogy hosszú távú terveket kovácsoljak, csak a következő lépésen járt az agyam.

Jussi jobb ötlet híján erőtlenül bólintott.

- Lottáéknak nem mondhatjuk el.

Most rajtam volt a sor, hogy bólogassak, majd kiszálltam a kocsiból. Csak magamban tettem hozzá, hogy nem is kell, hiszen megtudják maguktól is. Holnapra minden helyi hírlapban benne lesz, hogy lövöldözés volt Kätönlahtiban, efelől szemernyi kétségem sem volt.

***

A nap többi részére alig emlékszem. Szédelegtem a fáradtságtól, az idegesség szinte majd szétfeszítette a bensőmet, de így is megpróbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy Martti ebből az egész őrületből semmit se vegyen észre. Miközben Jussi elvonult a szobájába, én játszottam és mesét néztem vele, sőt, még a kedvenc vacsoráját, azaz almaszószos palacsintát is csináltam neki. A mai nap eseményeit igyekeztem teljesen kizárni a tudatomból. Az ablakon is csak akkor pillantgattam ki a rendőrök érkezését várva, és a telefonomat is akkor néztem meg Marko üzenetét keresve, amikor a kisöcsém nem látta. Nem mertem magam átadni a reménytelenségnek. Addig tartanom kellett magam, amíg anyámék haza nem értek.