Az éjféli nap fiai /Befejezett/

34. Kajaani rejtélye

Helsinki, fél évvel később

Kära Jussi,

Kedves Jussi, írtam fel gondosan formált gyöngybetűkkel a lap tetejére svédül, majd azonnal le is eresztettem a tollat tanácstalanságomban, és hátradőltem a széken. Az érzelmek kavalkádja szinte fejbevágott, és az államat a felhúzott térdemre fektetve kezdtem bámulni a hófehér lapot. Hogy a fenébe is tudnám fél év gyötrelmeit egyetlen levélbe foglalni? - tettem fel magamban a kérdést. A pszichológusom azt mondta, hogy jót fog tenni, ha kiírom magamból, de azzal kapcsolatban nem adott tanácsot, hogy mit és hogyan. És most, hogy itt ültem a kollégiumi szobám csupán az odakint lustán hulló hófüggönyön át beszűrődő utcai lámpák és az olvasólámpám által megvilágított félhomályában, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Fogalmam sem volt, hogy mit is mondhattam volna még neki a történtek után.

Már több, mint hat hónapja, hogy elmentél, - vetettem a papírra a szavakat svédül. Valamiért megrögzött félelmemmé vált, hogy illetéktelen kezekbe kerül a levelem, és nem akartam, hogy olyan könnyen hozzájussanak a legféltettebb titkaimhoz.

Bár nem mintha annyira megnehezítettem volna a kíváncsiskodók dolgát, a legtöbb egyetemi csoporttársam ugyanis remekül beszélte a svédet.

Annyi minden történt ez alatt az idő alatt. Én eljöttem Helsinkibe egyetemre, anyu Marttival Turkuba költözött, és beadta a válópert. Azt hiszem, van is valami új palija. Joonas Kajaaniban maradt.

A tollam hegye megállt a papír felett, és csak most vettem észre, hogy milyen ronda, girbegurba betűkkel írtam, pedig megfogadtam, hogy szép és rendezett lesz. Döbbenten néztem a leírt sorokat, és hirtelen bűntudat fogott el. Tényleg az lenne az első dolog, amit közölnék Jussival, ha egyszer az életben még találkoznánk, hogy anyám felrúgta a családunk egységét, és egy új dzsigolóval kufircol Turkuban? Az erre vonatkozó mondatot gyorsan kisatíroztam, amilyen vastagon csak tudtam, de teljesen már nem tudtam letörölni a lapról.

Nagyot sóhajtva az asztalra csaptam a tollat, és a székembe rogytam. Ugyan miért is akarnék megfelelni bárkinek is azzal, hogy szép levelet írok az eltűnt bátyámnak? Úgysem fogja soha elolvasni. Akár le is szarhatom, hogy milyen lesz, az elvárásokkal már nem érek semmit.

Újra tollat ragadtam, és csak úgy dőlni kezdtek belőlem a szavak.

Sosem fogtam fel teljesen, hogy hogyan tudtál úgy eltűnni, hogy egyetlen nyom se maradjon utánad. Majdnem egy hónapig kerestek a rendőrök, de csak a kocsidat, a telefonodat és az irataidat találták meg Puolankában. Utána semmi, mintha csak szó szerint kámforrá váltál volna. Ezerszer tettem fel már magamban a kérdést, hogy hogyan csináltad, és legfőképp, hogy miért nem szóltál nekem egy szót sem arról, hogy mire készülsz. Hiszen mi minden titkunkat megosztottuk egymással.

A tollam hegye megállt a papír felett, és szótlanul néztem a lehulló könnyeim nyomán egyre terjedő kék tintapacákat. A pszichológusomnak tényleg igaza volt, olyan dolgokat voltam képes leírni, amiket soha az életben nem tudtam volna kimondani senkinek. Szavaim nyomán a lelkemen tátongó seb újra felszakadt, és vérezni kezdett, jobban, mint bármikor eddig.

Kurvára haragszom rád, Jussi! Úgy érzem, tartoztál volna nekem egy magyarázattal. Bennem megbízhattál volna, én sosem adtam ki volna a titkodat, még akkor sem, ha úgy döntöttél, egyedül mész végig az úton, akármit is választasz.

De meg is értelek valahol, talán megpróbáltalak volna lebeszélni róla. Ezt a kockázatot nem vállalhattad be, hiszen a börtön várt volna rád. Csak az az egy reményem maradt, hogy életben vagy még valahol.