Az éjféli nap fiai /Befejezett/

11. Aleksi Toivonen halála (16+)

Sziasztok!

Így a fejezet előtt szeretnék idebiggyeszteni egy figyelmeztetést, hogy meglehetősen sötétre sikerült ez a fejezet, és vannak benne olyan dolgok, amik felkavaróak lehetnek, ezért is raktam ki a +16-os jelzést. Mindenki saját belátása szerint olvassa, hogy mennyire bírja a borzongató, felkavaró dolgokat.

Jó olvasást és jó borzongást :)

Amy

Egy évvel korábban

Az elvonuló vihar szele vadul tépte a kertünkben álló fákat, és harsány robajjal kísérve csapta időnként egymásnak az udvaron hagyott kerti bútorokat. Az ágyamon feküdtem a takarómat magam alá gyűrve, a fejemet a már zsibbadó karomon pihentetve, és üres tekintettel hallgattam, ahogyan a szélroham századjára is a ház falának vágja a szép új, lila párnás rattanfotelt, amit anyám utolsó bevásárlókörútján szerzett be. Mérges lesz, ha meglátja a szanaszét heverő darabjait a gondosan karban tartott pázsiton, villant át agyamon a gondolat, és nyugtalanul az oldalamra fordultam. Tekintetem egy magasságba került a polcon álló ébresztőórával, és aggódva a virágillatú párnába temettem az arcom. A pirosan foszforeszkáló számjegyek huszonhárom óra ötvenhat percet mutattak.

Rég haza kellett volna már érnie, gondoltam zaklatottan, és apró mozdulatokkal rágcsálni kezdtem a feketére festett körmöm. Jussiék sosem maradtak kint ilyen sokáig próbálni Kontinjokiban. A tesóm már ebéd után elment, Aleksi két órakor vette fel a sarki benzinkútnál, és együtt indultak ki az alig néhány házat számláló település szélén álló faházba, hogy tökéletesítsék a számaikat a másfél hónap múlva esedékes Arcadia MetalFestre. Jussiról semmi hír nem volt azóta, hogy háromnegyed kettőkor kilépett a ház ajtaján. A telefonját nem vette fel, és vacsorára sem jelent meg, ami tőle felettébb szokatlan volt.

Anyu és Joonas nem aggodalmaskodott túlságosan, inkább bosszúsak voltak, amiért kihagyta a közös étkezést. Talán nekem sem kéne, fordultam ismét a hátamra, és kisimítottam az arcomból a kócos fekete tincseimet. De mégis, a nyugtalanság, amit a tegnap éjjeli buli után kezdtem érezni, nem eresztett. Rossz előérzetem volt, mintha bármelyik percben valami rettenetes dolog történhetne.

A kerti bútorok egy újabb hatalmas csattanással a házfalnak vágódtak, mire én dühösen felültem az ágyon, és lábujjaimat a puha, bolyhos szőnyegbe mélyesztettem. Alig hittem el, hogy a szomszéd szobában alvó anyámékat nem zavarja ez az éktelen zaj. Felkeltem, magamra terítettem a takarómat, és a függönyt félrehúzva az ablakpárkányra ültem, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az udvarra és a házunk előtti útra. A nap alig fél órája ment le, így az égbolt halványan derengett a sűrű fellegek felett, kísérteties, szinte földöntúli fénybe vonva a házakat. Ha Jussi hazajön, innen látni fogom, gondoltam, kissé megnyugodva. Most már tényleg bármelyik percben itt lehet. Éjfélnél tovább sosem szoktak maradni.

Az ablak résein hűvös nyári levegő áramlott fedetlen bőrömre, ahogyan a szélviharban hajladozó fákat és a kihalt utcát néztem. A házunk előtti beteg fenyőfák ágai kísérteties alakokat öltöttek a sápadt utcai lámpák és a halvány vörösre festett égbolt fényében. Egy-egy kósza, kövér esőcsepp hullott alá, és fröccsent szét az ablakpárkányon és az üvegen. Szorosabbra húztam magamon a takarót, és akaratlanul is Aleksi legújabb számának a címe jutott eszembe: The judgement days. Hát ha valamikor, most tényleg úgy tűnt, mintha a végítélet napja jött volna el.

A fáradtság végül erőt vett az aggodalmamon. Úgy emlékeztem, elszenderülhettem egy pillanatra a fejem a térdemre fektetve, mert amikor újra felnéztem, már negyed egyet mutatott az óra. És abban a pillanatban meg is értettem, hogy mi ébresztett fel illékony álmomból. Szinte hasra estem, olyan gyorsan rúgtam le magamról a takarót, majd lekászálódtam az ablakpárkányról, és a földön búgó telefonom után kaptam. Jussi volt az.