Az éjféli nap fiai /Befejezett/

30. Egy apa szeretete

Sziasztok!

Először is boldog új évet mindenkinek, remélem, jól teltek az ünnepek, és feltöltődve vágtok bele az új esztendőbe. :) Rám az utóbbi nem teljesen igaz, de az ünnepek alatt sikerült megírnom a következő fejezetet, és arra gondoltam, mivel is lehetne jobban nyitni az új évet, mint Jussi és Anni újabb kalandjaival. :D 

Ne tévesszen meg a vidám felütés, a fejezet szerintem elég komor lett, és nem titok, hogy fontos szerepet kapnak benne az apák és a szereplőinknek a velük való viszonyuk. Jó olvasást hozzá :)

- Apa? – Jussi kővé dermedve állt mögöttem, hangjából világosan hallottam kicsendülni a pánikot. – Valami történt, hogy hamarabb hazajöttél?

Jooni arcát mély ráncok szabdalták, szigorú tekintetét kitartóan tartotta rajtunk, amitől én úgy éreztem, egyre kisebbre és kisebbre megyek össze. Hiú ábránd lett volna azt hinni, hogy nem hallott semmit. Jussival most az egyszer nem vigyáztunk arra, hogy halkan beszéljünk, hiszen egyikünk sem számolt a lépcsőn halkan felosonó, majd a szobaajtó előtt megálló férfival.

- El se mentem – mondta végül nyugodtan. – Anyátok talán nem érzi a helyzet súlyát, és ő ráér Marttival játszóházba meg vásárolgatni menni. Engem viszont inkább Anni mai, a rendőrségen tett látogatása érdekelt.

Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, úgy álltam lefagyva Joonasszal szemben, aki előbb rám, majd a fiára pillantott. Aztán mintha mi sem lett volna természetesebb, belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Az jó, mert pont erről beszélgettünk – folytatta Jussi továbbra is nyugalmat erőltetve magára. – Minden oké volt, Anni szerint kedvesek voltak...

- Kérlek, fiam! – emelte fel a kezét Joonas, hogy elhallgattassa a mostohabátyámat. Majd nagyot sóhajtott, levette fekete keretes szemüvegét, és fáradtan megmasszírozta az orrnyergét. Régóta ismertem már, de talán sosem láttam még ennyire öregnek és megviseltnek, mint ebben a pillanatban. – A hazugságaitokat tartsátok meg a barátaitoknak és a rajongóitoknak. Tiszteljétek meg az öregeteket azzal, hogy az igazat mondjátok. Én is ezt tettem mindig, és fogom tenni most is.

Jussival végre találkozott a pillantásunk, és legalább annyira voltunk tanácstalanok, mint halálra rémültek. Ezen a ponton tudtuk, hogy nincs értelme tovább színlelnünk, legalábbis Jooni előtt biztosan nem. Azt vártuk mind a ketten, hogy kiabálni, sőt, őrjöngeni fog, ahogyan azt a legtöbb szülő tenné, ha megtudná, hogy a gyerekei megölték a legjobb barátjukat. De Joonas csak szótlanul bámulta az ágyon heverő gitárt és kottákat, mint akinek rengeteg mondanivalója lenne, de fogalma sincs, hogyan kezdjen bele. Sosem fordult még elő, hogy előttünk elérzékenyült volna, most azonban mintha néhány könnycseppet fedeztem volna fel a szeme sarkában.

- Ezt hogy érted? – törte meg végül Jussi ideges hangja a csendet, mire válaszul a férfi csak megvonta a vállát.

- Ahogy hallottátok. Úgy értem, hogy én őszinte leszek veletek, és elvárom, hogy ti is azok legyetek.

Joonas szembefordult velünk, a tekintete újra keménnyé és kérlelhetetlenné vált.

- Nagyon naivnak kell lennetek ahhoz, hogy azt higgyétek, nem fogtam fel semmit abból, ami egy éve veletek és a haverotokkal történt. Lotta talán hajlandó volt a homokba dugni a fejét, vagy valóban ő ennyire ostoba, hogy nem látja tisztán a helyzet, de nekem nem kellett lángésznek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, valami nem stimmel veletek Toivonen halálával kapcsolatban. Különösen azután, hogy te, Jussi hajnali kettőkor állítottál haza részegen és vérben ázva azon az éjszakán.