Az éjféli nap fiai /Befejezett/

6. A zene összeköt

Az ég egészen elsötétült, ahogyan a vihar lecsapott Helsinkire. A szél vadul tépte a fákat, a villámok kísérteties színbe vonták a házak fölé tornyosuló sötét fellegeket. Fenyegető dörgés kísérte a fényjátékot, ahogyan Aleksivel a közeledő zivatar hullámzó tükörképét néztük az Isoisänsilta hídról. A túlparton fekvő Syötävä-park felől megsárgult faleveleket sodort felénk a szél, és ösztönösen közelebb húzódtam a mellettem álló fiúhoz. Aleksi hallgatagon a felhőket kémlelte, jégkék szeme és szőke haja szinte ragyogott a leszálló sötétségben. A hosszú, a háta közepéig érő hajszálai rendezetlenül röpködtek az arca körül, és meg-megakadtak dús, vörösesszőke szakállában. Izmos karjai védelmezően hívogattak, és a fülem tövéig pirultam, amikor elengedte a függőhíd fehér korlátját, és magához ölelt.

Én és Aleksi? Még a gondolat is abszurd volt. Mindig is távolról csodáltam őt, hiszen a bátyám legjobb barátja csakis tabu lehetett számomra, egy elérhetetlen bálvány. Szerelmes voltam belé, ahogyan a többi metalos lány is a városban, de ez a szerelem sosem teljesedhetett be. Én nem lehettem elég jó egy ilyen tökéletes srácnak.

És most mégis itt állunk a hídon, és a vihart nézzük? Talán sosem töltöttem vele ennyi időt kettesben, mint most, ezen a késő nyári órán. Engedtem a kísértésnek, odabújtam hozzá, és mélyen beszívtam a fekete pólójából áradó édeskés barackillatot.

De nem adhattam át magam a pillanat örömének. Valami nem stimmelt. A híd és a vízpart, ami általában megtelt a parkba igyekvő járókelőkkel, most különösen kihalt volt, sehol egy teremtett lelket sem lehetett látni. Különös volt minden, és hirtelen az engem ölelő srác karjaiban sem éreztem már magam biztonságban. El akartam lökni magam tőle, de a rám törő félelem elszorította a torkomat. Ez nem lehet a valóság, hasított belém a szörnyű felismerés.

A védelmező ölelése szorítássá változott, és éreztem, ahogyan minden levegőt kiprésel a tüdőmből. A szemem megtelt könnyel, és kiáltani akartam, kapálózni, harapni, küzdeni, hogy engedjen el, de semmi erőm nem maradt. Izmos karja bilincsként zárult körém, de mielőtt még megfojtott volna, eleresztett, és szinte azonnal a hideg korlátnak lökött. Fájdalmas ütést éreztem a gerincem környékén, és homályos, könnyáztatta tekintettel próbáltam kivenni a körülöttem foltokká mosódott világot. Amint a látásom kitisztult, szembe találtam magam Aleksivel, és rémült sikoltás szakadt ki belőlem. Hátráltam volna, de nem volt hová, mert a fiú, aki iránt az imént még oly mérhetetlen rajongást éreztem, sarokba szorított. Gyönyörű arca állatiassá torzult, kék szeme üvegesen fénylett, szőke tincsei összetapadtak a fejét borító vértől. Ujjai a torkomra kulcsolódtak, ahogyan a fémrudaknak szorított.

- Azt hitted, megússzátok majd? – lihegte felém, szájából a rothadás bűze áradt. – Nagyot tévedtetek. Bűnhődni fogtok mindannyian.

Majd hátranyomott, és én átestem a korláton, a testem mereven és nehezen csapódott az öböl jéghideg vizébe.

Lihegve és verejtékben úszva ébredtem, és a torkomhoz kaptam, ahol még mindig éreztem Aleksi képzeletbeli ujjainak nyomát. A tüdőmet mintha fémpántok szorították volna össze, és kényszerítenem kellett magam minden egyes lélegzetvételre, ujjaim görcsösen markolták a plédet, amivel takaróztam. Már megint azok az istenverte rémálmok! Tudtam, hogy nem szabadultam meg Helsinkiben végleg tőlük, és amint visszatérek Kajaaniba, ismét régi ismerősként üdvözölhetem őket. De a fájdalomra és a lelket tépő bűntudatra, amivel jártak, semmi sem készíthetett fel. Hasra fordultam, és az arcomat a párnámba fúrtam. Nem lesz semmiféle bűnhődés, nyugtattam magam, és igyekeztem visszanyerni a testem felett a kontrollt. Mélyeket lélegeztem, egyenletesen, nyugodtan. Ki, be. Majd megint ki, és megint be. Csak a lelkiismeretem dörömböl odabent. Szörnyen hangzott, de meg kellett tanulnom figyelmen kívül hagyni.