Az éjféli nap fiai /Befejezett/

25. A bosszú íze

Másnap reggel kimerülten és fejfájással ébredtem, mintha egy percet sem aludtam volna az éjjel. Hűvös kézfejemet a lüktető homlokomhoz emeltem, és felidéztem magamban azokat a szörnyű rémálmokat, amelyek újra és újra elvittek az egy évvel ezelőtt elkövetett gyilkosság helyszínére. Álmaimban minden ugyanúgy történt, ahogyan azon a rettenetes nyári napon. Újraéltem a rettegést, amint egy végtelenül ismétlődő film szereplőjeként elkísértem Aleksit Jussival, Markóval és a brutális Kristiannal együtt az utolsó helyre, ahol láttam őt eltűnni a Laajanlahti-patak sárgászöld vizében. A szívem még most is hevesen vert az átélt félelemtől, kezem még szorította a fiú vérétől csöpögő szivacsot, orromban éreztem a halál szagát. Mintha az agyam csak büntetni akart volna, annyiszor kellett átélnem ezt a szörnyűséget, míg teljesen el nem fogyott minden erőm, és csak megsemmisülni vágytam.

Bénultan feküdtem az ágyamon, és igyekeztem szaporákat pislogni, hogy eltűnjön a rémálmok emléke, de vajmi kevés sikerrel jártam. Felültem, megdörzsöltem az arcomat, és ittam egy kortyot az ágyam mellett álló pohár vízből. Erőt kellett valamiből merítenem, és tiszta fejjel kellett gondolkodnom, hogy akármi is történjék, túléljek valahogy. Többé nem bújhattam itt el, muszáj volt kilépnem a szobám rejtekéből a külvilágba, és szembenéznem nemcsak anyámmal és Joonival, hanem Jussival is. Fel kellett vennem előttük a már olyannyira sajátommá vált álarcot, és meg kellett győznöm őket, hogy minden rendben van, mielőtt gyanút fognának.

Felvettem a telefonomat a földről, hogy a Facebook vagy az Instagram céltalan görgetése elterelje a figyelmemet kicsit, de a kijelzőn legnagyobb meglepetésemre két olvasatlan üzenet fogadott. Rögtön feloldottam, és megnyitottam az elsőt, ami Leenától jött.

„Persze, mi a baj, drága?" – írta néhány aggódó szmájli kíséretében, mire felsóhajtottam, és a hasamra ejtettem a készüléket. Szinte teljesen kiment a fejemből a tegnapi kétségbeesett üzenet, amit neki címeztem, és a lelkifurdalás újabb hulláma tört rám, amiért az én szeretett barátnőmet is bele akartam rángatni ebbe az egészbe. Hülye voltam, mert azt gondoltam, hogyha elmenekülök Kajaaniból, minden megoldódik. Immár száz százalékig biztos voltam benne, hogy akármi is legyen, maradnom kell, amíg így vagy úgy véget nem ér ez a rémálom.

„Semmi, már minden oké." – írtam vissza, és egy pillanatra belegondoltam, vajon mit gondolhatott Matleena a random és meglehetősen elkeseredetten csengő üzenetemről. Ha esetleg beidézik tanúnak, és vallania kell ellenem, ezt az üzenetváltást mindenképpen érdekesnek fogják tartani a rendőrök. De már mindegy, ezt nem csinálhattam vissza. – „Csak egy kérdésem lett volna, de már nem aktuális. :)" – fűztem hozzá, mintha ezzel bárhogyan is árnyalhatnám az eddig leírtakat. Miután láttam, hogy Leena nincs fent, bezártam a beszélgetést. Már csak reménykedhettem, hogy nem keltett gyanút benne a viselkedésem.

A másik üzenetre siklott az ujjam, és nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam a feladóját. Az utóbbi napok káosza és szörnyűségei közepette alig maradt erőm rágondolni, az iránta érzett gyengéd érzelmeknek pedig végképp nem maradt hely a szívemben.

„Szia! Sajnálom, hogy nem írtam az elmúlt napokban, csak meglátogattuk a nagyszüleimet Säräisniemiben. De most már itthon vagyok, és azt szerettem volna kérdezni, lenne-e kedved valamikor találkozni? :)"

Jaj, Jukka! Édes, drága Jukka! Az üzenetét olvasva teljesen elérzékenyültem, és a mellkasomhoz szorítottam a telefonom, mintha csak ő maga lenne az. A szívem hevesebben vert a nevének puszta látványára is, a gyomromban lakozó pillangók vad táncba kezdtek odabent. Minden vágyam lett volna újra látni őt, ám egy halk, de fájóan gúnyos hang megszólalt a fejemben.