Az éjféli nap fiai /Befejezett/

Epilógus - Új vizeken

Molde, Norvégia, 20 évvel később

Az időjárás a lehető legszebb arcát mutatta ezen a nyári napon. A levegő tiszta és évszakhoz képest is kellemes meleg volt, a magasan járó nap sugarai aranylóan csillantak meg a tengeren és a környező szárazföldeken. Az ég bársonyos kéken ragyogott egészen a horizontig, csupán délre, a hegyek felett ült néhány, fehér és szürke bárányfelhő. A víz, amely visszatükrözte az égbolt kékjét, nyugodt és csendes volt, egyetlen szellő vagy kósza hullám sem zavarta a Havets Dronning, azaz a Tenger Királynője útját a moldei kompkikötő felé.

Impozáns név egy ilyen ladiknak, gondoltam magamban derűsen minden alkalommal, amikor a tekintetem a hídról a hajó orráról lenyíló rámpára pingált névre tévedt. A Királynő, ahogyan csak mi a legénységgel neveztük, öreg, de mégis megbízható és a maga módján gyönyörű hajó volt, amely már csaknem huszonöt éve szállította utasait a nyugat-norvég kisváros, Molde és a fjord túloldalán fekvő Vestnes között.

Ma már korán a vízen voltunk, alig emelkedett a nap a szárazföldön hosszan elnyúló hegyláncok felé, mi már Vestnes felé hajóztunk. Most pedig a visszaúton, utasokkal és autókkal felrakodva lassan az úticélunk, Molde magasan a dombokig felnyúló, szürke és fehér városkája kezdett el kibontakozni előttünk. Nagyjából tizenöt perc, amíg megérkezünk, számoltam magamban az órámra pillantva, amit hangosan el is ismételtem a kormánypult mögött álló Sørensen kapitánynak. A nálam csaknem harminc évvel idősebb férfi bólintott, és büszke mosoly játszott az ajkán, ahogyan ujjaival végigsimított ősz haján. Hiába volt már túl a nyugdíjkorhatáron, még most is csaknem teljes állásban dolgozott a moldei komptársaságnál, és minden nap lejött a tengerre, hogy az élete hivatásának, a hajózásnak hódoljon. Valami különös büszkeség és tekintély áradt a kék tekintetéből, ahogyan a Királynőt navigálta a Midfjordennek nevezett tengerszakaszon át vissza Moldéba. Mindig is megtiszteltetésnek éreztem, ha vele hajózhattam, hiszen rengeteget tanultam tőle a tenger és a hivatásom titkairól. Így akármennyire vártam, egyben sajnáltam is, hogy hamarosan elválnak az útjaink. Még egy hónap, és belevágok a minősítő folyamatba, és ha minden jól megy, nemsokára elsőtiszt helyett én fogok immár kapitányként az ő helyén állni.

Kicsit bántam, hogy nem apu van ma itt velem ezen a csodálatos napon. Amióta csak húsz évvel ezelőtt úgy döntöttem, a hajózás lesz az én világom, ő mindig mellettem állt. Miután elvégeztem a tengerészeti főiskolát, mindenhová követtem őt, így kerültem először Sundsvallban, aztán Uppsalában, később pedig Stockholmban folyami hajók, majd tengeri kompok legénységébe. Miután megfordultunk megannyi helyen Svédországban, úgy döntöttünk, kicsi nekünk ez az ország, és svéd- és norvég óceánjárókon kezdtünk el dolgozni. Szabad és kötetlen élet volt a mienk, gyakran napokat, heteket töltöttünk a tengeren, távol az otthontól. De nekem pont erre volt szükségem. A Jeges-tenger hullámait hasítva, Észak-Norvégia hegyekkel körbevett fjordaiban pihenve, vagy éppen Izland vagy a Spitzbergák festői tájain kikötve éreztem magam a legboldogabbnak. Sokáig úgy hittem, ez az én utam, városról városra, kikötőről kikötőre utazni, és minden nap máshol ébredni lesz majd az életem igazi értelme. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy találkozzak Einar Jordahllal, akiért érdemes volt megállapodnom, és Svédország helyett immár a festői norvég kisvárosba, Moldéba költöznöm. Legnagyobb örömömre apu is jött velem, és együtt dolgoztunk sokáig itt a helyi komptársaságnál. De az egészsége rohamosan hanyatlani kezdett az utóbbi időben, és néhány hónapja már nem tudja ellátni kapitányi teendőit. Helyette állt itt a büszke tartású tekintélyes Anders Sørensen kapitány, akivel öröm volt együtt dolgozni. Azonban nekem mégis hiányérzetem támadt olykor, hogy nem az apámat, aki egész életemben a példaképem volt, látom az ő helyén.