Az éjféli nap fiai /Befejezett/

7. Féktelen éjszaka

- Hogy mondhattál ilyet anyádnak, Anni? - torkolt le Joonas szigorú pillantással, de én inkább lesütöttem a szemem, és a vacsora maradékát bámultam. A teraszon ültünk, és a köztünk hirtelen beálló csendet csak a kert végében álló fák leveleinek halk susogása törte meg. Az alacsonyan járó napkorong narancsra és vérvörösre festette az udvart, és furcsa árnyékokat rajzolt a velem szemben ülő arcára, ami, ha lehet, csak még ijesztőbbé tette a vonásait.

Anyu ma egész nap nem szólt hozzám, és sértődötten kitért az utamból, akárhányszor egy légtérben kényszerültünk tartózkodni. Tudtam, hogy halálosan megharagudott rám azért, amit a délután mondtam, és addig fog érzelmileg zsarolni, amíg bocsánatot nem kérek tőle. De nem, ezúttal elhatároztam, hogy nem fogom beadni a derekam. Így egyikünk sem engedett a maga igazából, és anyu elvonult a konyhába Marttival vacsorázni. Mivel Jussi sem bírta a levegőben uralkodó feszültséget, és a szobájában evett, kettesben maradtam Joonasszal.

- Hogy mondhatott ő ilyet! - csattantam fel mérgesen, mire nagyot sóhajtott. Levette a szemüvegét, és fáradtan megmasszírozta az orrnyergét.

- Remélem, nem kell még egyszer elmondanom, amit anyád mondott. Itt most Jussi jövőjéről és sikeres karrierjéről van szó, amit nem ronthat el ismét holmi bandázással. Tudom, hogy szeret zenélni, és biztos tehetséges is benne, de nem. Még egyszer nem engedem, hogy elszalassza élete esélyét!

- Biztos?! - pattantam fel az asztal mellől. - Biztos tehetséges? Ő, aki az egyik legjobb gitáros Kajaaniban? Soha nem is hallottad játszani a tulajdon fiad, igaz?

- Anni, ülj vissza, és ne kiabálj! - utasított, akár egy öt évest, amitől még idegesebb lettem. - És hagyd ezt a dolgot ránk.

- Egyáltalán tudjátok ti, hogy ő mit akar? Megkérdezted valaha, hogy mi szeretne lenni?

- Honnan jött ez a hirtelen elégedetlenség és okoskodás? - kiabált vissza Joonas, ami még rémisztőbb volt annál, amikor megpróbált higgadt maradni. - Jussi jövője nem képezi vita tárgyát, de ha kíváncsi vagy, igen, megkérdeztem, és beleegyezett abba, hogy jogot tanuljon!

- Mert sosem volt más választása! - kiáltottam vissza könnyek között.

- Azt mondtam, erről nem nyitunk vitát! Most pedig kérj anyádtól bocsánatot!

- Szörnyűek vagytok mind a ketten - vetettem felé, és a félig megevett vacsorámat otthagyva becsaptam magam mögött a teraszajtót, és átrohantam a nappalin, fel a szobámba. Tudtam, hogy valószínűleg éhes leszek egész éjszaka, de felfordult a gyomrom ettől az egész vitától. Most legalább kibújt a szög a zsákból. Eddig sem volt kétségem felőle, de most már biztosan tudtam, hogy mihez tartsam magam anyámékkal kapcsolatban.

- Mire volt jó ez az egész, Anni? - jelent meg Jussi az ajtónyílásban, és néhány pillanattal később megrendülten ült le mellém az ágyra. Szótlanul összegömbölyödtem, és az államat a térdemre fektettem. Tekintetem a bátyámét kereste, aki azonban zavartan elfordította a fejét, ahogyan a pillantásunk találkozott. Igyekezett leplezni, de jól láttam rajta, hogy mennyire feszeng.

- Hogy lehetnek ilyen kiállhatatlanok? - tört ki belőlem, és csúnyábbakat is mondtam volna, ha nem próbálom fékezni magam. - Hogy kezelhetnek téged úgy, mint egy ötévest, akinek semmi önálló gondolata nem lehet? Hogy tudod ezt elviselni, Jussi?

A mellettem ülő törökülésbe fonta a lábait, tekintete a semmibe révedt. Amikor végül megszólalt, hangja halkan és ijesztően üresen csengett.

- Én ezt rég elfogadtam már. Tulajdonképpen hálás vagyok apának, amiért ennyire erőltette ezt az egyetem dolgot. Neki köszönhetően most lesz majd egy rendes szakmám, amivel jól fogok keresni, és stabil életet fogok tudni megteremteni magamnak. Rájöttem... - Jussi hangja megbicsaklott, de aztán nyugalmat erőltetett magára. - Rá kellett jönnöm, hogy a zene nem nekem való. Bizonytalan, kiszámíthatatlan élet, és sokszor csak a szerencsén múlik, hogy sikeres leszel-e vagy sem.